Egy másik szubjektív vélemény a BDSM veszélyeiről
(Reakció erre: Vajon veszélyes is lehet a BDSM?)
- Van nyilvános albuma
- Van blogja
Igaz, a „szadizmus” elnevezést egy pszichiáter alkotta meg, ugyanakkor Sade márkit, akinek alakját e célra felhasználta, merőben másfajta érdeklődési kör jellemezte. Azt gondolhatnánk talán, hogy ez a szexualitás, pedig nem: Marquis de Sade filozófus volt - alighanem a legismertebb filozófusok egyike. Persze, ismertségét elsősorban a műveit keresztül-kasul átszövő, már-már parodisztikusan eltúlzott pornográf jeleneteknek köszönheti, őt magát mégsem a testiség érdekelte igazán. Elég beleolvasni bármelyik könyvébe ahhoz, hogy meggyőződjünk e tényről: e meghökkentő képek csupán illusztrációk, látványos szemléltető eszközök tanításához.
E tanítás tárgya pedig az erény: vagyis az, hogy hogyan élhetünk emberhez méltó életet. A filozófusok ugyanis rendszerint e körül a kérdés körül keringenek, és e tekintetben Sade sem volt kivétel. Persze, bár a kérdés mindig ugyanaz, a válaszok egészen sokfélék. Sade-é történetesen az, hogy az erényes élet titka a szenvedélyek szolgai követése: bármi felé is húzzanak ezek, engedni kell nekik. Ha csak szóba kerül a téma (márpedig elég gyakran szóba kerül) könyveinek szereplői ki nem fogynak az érvekből: olyan buzgalommal kardoskodnak e tétel mellett, mintha legalábbis az életük múlna rajta. Persze, valamilyen szempontból tényleg az életük, az emberhez méltó életük múlik ezen.
A szadizmus pszichológiai komplikációiról alighanem pontos képet ad az eredeti blog, engem viszont ennél sokkal jobban érdekel a kérdés filozófiai vetülete. A filozófiai probléma ugyanis abban áll, hogy a szadizmus mintha alapvetően szembemenne mindenféle vallási vagy erkölcsi rendszerrel. Hiszen, persze, sokféle van ezekből, de abban a feltételezésben talán mind osztozik, hogy a jó ember mérsékelni igyekszik a szenvedést, de legalábbis semmiképpen sem fokozni azt. Ilyen körülmények között, már sokkal jobban érthetővé válik Sade eszelős monomániája; a márki pontosan érzi: nem az a kérdés, hogy micsoda a szadizmus, hanem az, hogy mit kezdjünk vele.
A pszichológia ilyen nehézségekkel nem fárasztja magát: megelégszik a jelenség leírásával, bemutatásával, megnyilvánulásainak szabatos szortírozásával. Számomra, ezért tűnik sokkal unalmasabbnak, jelentéktelenebbnek, súlytalabbnak is. Hiszen az igazán érdekes kérdés, úgy gondolom, nem az, hogy mit találunk magunkban: hanem az, hogy mit gondolunk arról, amit önmagunkban találunk. Ha úgy tetszik: nem az, hogy milyenek vagyunk, hanem, hogy milyenné akarunk válni.
A szadizmus filozófiai veszélye, hogy alaposan félreismerjük adottságainkat: olyasmit táplálunk önmagunkban, ami alantas, mérgező, alacsony és állati. Hogy emberhez méltatlan élete élünk.
Hozzászólások (2)
Ugyanakkor az értelmes beszélgetésnek vannak bizonyos feltételei. Ezek közé tartozik, hogy odafigyelünk arra, amit a másik mond. Én sosem írtam olyasmit, hogy a szadizmust „gyógyításra szoruló elmezavar” tekinteném. Nemcsak nem írtam, de nem is gondolok effélét: szerintem a szadizmus egyáltalán nem betegség. Az természetesen igaz, hogy vannak bizonyos fenntartásaim a jelenséggel kapcsolatban, de hát a rossz dolgoknak nem mindegyike szükségszerűen betegség. Teszem azt a türelmetlenség, a kapzsiság, vagy az ápolatlanság sem betegség, ezzel együtt ezek egyikéről sem vagyok valami nagy véleménnyel.
Továbbá, - az engem igazán érdeklő, filozófiai szempontból - nem látok minőségi, lényegi különbség a szadizmus és az mazochizmus között. Az utóbbi egyszerűen önmagunk ellen fordított szadizmusnak látszik: ez a különbség pedig pusztán technikai.
Elhiszem neked, hogy furcsának találod, ha valaki olykor ambivalens viszonyban van egynémely késztetésével, de az ilyesmi nem példa nélküli való, és nem is feltétlen megmagyarázhatatlan. Sokan gondolnak az emberre dinamikus lényként: akiben számos, egymásnak sokszor tökéletesen ellentmondó személyiségrész lakozik, veszekszik és harcol egymással. Mást ne mondjak: a valaha élt legnagyobb hírnevet szerzett pszichológus, Sigmund Freud például épp így gondolta.