Sade márki dilemmája

Mindent, amit érdemes elmondani, azt el lehet mondani világosan. Egy író esetében a legfigyelmeztetőbb red flag, ha dagályosan fogalmaz: hímez-hámoz, tudálékoskodik, maszatol, csapong és ködösít. Az ilyentől a legjobb távol tartani magunkat: a tartalom bizonyára épp olyan silány lesz, akárcsak a forma.

Persze, itt is kettőn áll a vásár: a jó írónál talán csak a jó olvasó a ritkább tünemény. Habár ennek a feladata, ti., hogy azt olvassa ki a szövegből, ami le van írva, ugyan egyszerűbbnek tűnik, de ez csak a látszat. Manapság az emberek nem annyira látni, mint inkább átlátni szeretnek: ennek megfelelően nem annyira a szövegre kíváncsiak, hanem inkább arra, ami mögötte van. A legkifinomultabbakat a betűk szövete már egyáltalán nem képes megzavarni: akármi is legyen a papíron, ők azt olvassák ki belőle, amit hallani akarnak. Leggyakrabban persze saját magukat akarják hallani: előítéleteiket, vágyaikat és félelmeiket; így aztán az olvasás számukra nem lesz egyéb, mint soha véget nem érő monológ mondás.

Pedig kommunikálni tényleg jó dolog, az írás pedig különösen alkalmas eszköze a kommunikációnak. Ezt alighanem így gondolhatta Donatien Alphonse François de Sade, a szadizmus névadója is: a nagyjából kétszáz éve élt morálfilozófus is, hiszen igencsak terjedelmes életművet hagyott hátra. Ráadásul, szerencsénkre, a márki a jó írók közé tartozott: írásai rendszerint jól követhetőek, szépen megformáltak.

Hogy a szadizmus esetében jóval többről van szó, mint egy sajátos szexuális hajlamról, arról bárki meggyőződhet, aki beleolvas ezekbe a művekbe. Ott ugyanis, a túlfeszített, olykor már-már saját paródiájukba hajló pornográf jelenetek között, újra és újra hosszadalmas filozófiai értekezésekkel szembesül, amelyek a bűn és az erény természetével foglalkoznak. Pontosabban szólva azzal a kérdéssel, hogy bűn-e embertársainkkal kegyetlenkedni.

Hogyan kapcsolódik össze ilyen szorosan a pornográfia és a filozófia? Hát csak úgy, hogy abban majd minden vallás és bölcseleti rendszer egyetért, hogy a jó ember enyhíteni igyekszik mások szenvedését – de legalábbis semmiképpen nem fokozni azt. Mihez kezdjen hát az, akinek egyfelől szexuális izgalmat jelent mások kínzása és megalázása – másfelől mégsem szeretné gonosznak gondolni önmagát? Sade életművének középpontjában ez az egészen világosan megfogalmazható kérdés áll.

A márki halála óta eltelt időben persze nagyot változott a világ: ám ez fejlődés csupán technikai. Ami a filozófiát illeti, ott túlságosan nagy különbséget nemigen látni a kétszáz évvel ezelőtti állapotokhoz képest. Sade márki dilemmája aktuálisabb, mint valaha.