Szadizmus és szabadság

(Reakció erre: A szadizmus és a képzeletbeli szadizmus pszichológiája)

Meghökkentő tény, de tény: szadizmus és filozófia számos ponton kapcsolódik össze. Ami azt illeti, már mindjárt a születésnél (ti. a „szadizmus” fogalmának megszületésénél) is: a névadó, Marquis de Sade, ugyanis, foglalkozására nézve filozófus volt. De biztosan nem ő az egyetlen bölcselő, aki behatóan foglalkozott ezzel a sajátos lelki alkattal; sőt, közülük némelyek érdeklődése nem is maradt meg elméleti szinten. Sade néhány évszázaddal később élt honfitársa, a posztmodern sztárgondolkodó Michel Foucault – a róla szóló Wikipédia-bejegyzés szerint – aktív részese volt az amerikai szadomazochista szubkultúrának. Őróla különben további érdekesség, hogy kifejezett nagyrabecsüléssel viszonyult Khomeini ajatollahhoz: ahhoz a vallási vezetőhöz, aki az iráni forradalom után jutott hatalomra, és látott neki nagy buzgalommal a perzsa állam átformálásának - ennek első lépéseként ki is végeztetett néhányat homoszexuális polgártársai közül. De hát Foucault bizonyára úgy vélhette, hogy az a tökéletesen korláttalan és abszolút emberi szabadság, amit – kilóra is súlyos – írásaiban olyan ékesszólóan védelmezett, azért nem mindenkit illet meg a világon.

Mindazonáltal olyanok is akadtak, akik egészen más mentalitással viszonyultak a kérdéshez. Közéjük tartozott Erich Fromm, aki vékonyka, olvasmányos könyvének – melynek középpontjában csupa olyan sötét dolog áll, mint gyűlölet, destruktivitás, agresszivitás – az Emberi szív címet adta – már ezzel a gesztusával is jelezve azt a meggyőződését, hogy bizony nem csupa szeretni- és elfogadnivaló dolog található annak mélyén.

Ami például az agresszivitás kérdését illeti, ennek először is részletes tipológiáját adja: megkülönböztetve játékos, reaktív, irigységből vagy féltékenységből fakadó, bosszú szülte és kompenzációs fajtáját – ezek egyebként egyre súlyosabb, patologikusabb formák. A legutolsó fokozat, azonban, véli szerzőnk, a szadisztikus agresszió:

„A kompenzációs erőszakkal közeli rokonságban áll az a törekvés, hogy teljesen és föltétlen uralmunk alá hajtsunk egy másik élőlényt, legyen az akár állat, akár ember. Ez a törekvés a szadizmus lényege. Mint arra a Menekülés a szabadság elől című könyvemben már rámutattam, a szadista számára elsősorban nem az a fontos, hogy fájdalmat okozzon másoknak. A szadizmus valamennyi különféle formája, amelyet módunkban áll megfigyelni, mind ugyanabban a lényegi késztetésben gyökereznek, nevezetesen, hogy tökéletesen uralkodjunk egy másik személy fölött, hogy akaratunk tehetetlen bábjává tegyük, hogy mi legyünk az istene, és úgy bánjunk vele, ahogy nekünk tetszik. Az, ha megalázzuk, vagy rabszolgasorba taszítjuk, csak eszköz ennek a célnak az elérésében. A szadistának azért olyan fontos, hogy szenvedést okozzon, mert ha képesek vagyunk valakit megkínozni, anélkül, hogy védekezni tudna, ez annak a jele, hogy a személy teljesen és tökéletesen a hatalmunkban van. Márpedig a szadisztikus késztetés lényege az, hogy örömünket leljük benne, ha korlátlanul uralkodunk egy másik ember (vagy bármely élőlény) fölött. Másként fogalmazva azt is mondhatjuk, hogy a szadizmus célja az, hogy az embert dologgá változtassa, az élőt élettelenné, hiszen ha egy élőlény fölött teljes és föltétlen uralmat gyakorolnak, az elveszíti az élet leglényegesebb tulajdonságát - a szabadságot.”

A felszínességgel az a baj, hogy olykor nagyon megtévesztő: képes a valóság ellenkezőjét láttatni az emberrel. Lehetséges, hogy közelebbről megvizsgálva a dolgot, a szadizmusnak legfeljebb annyi köze van a szabadsághoz, mint, teszem azt, a koromsötét éjszakának a világossághoz?