A szadizmus fogalmáról

(Reakció erre: Tizenötödik Fejezet: A Szadisták tipológiája)

Valószínűleg mindig is akadtak olyanok, akik élvezetet találtak abban, ha embertársaiknak fájdalmat okozhattak, de a szadizmus kifejezés, amellyel manapság e sajátos hajlamot jelölni szokás, mindössze alig másfél évszázada született meg. Anyja nem volt, csak apja: bizonyos Krafft-Ebing nevű, osztrák pszichiáter. Ő intézte úgy, hogy a nemi eltévelyedés eme formája visszavonhatatlanul összefonódjon egy, az ezerhétszázas évek vége felé alkotó író-filozófus: de Sade márki nevével.

E tény némileg meglepő, hiszen a filozófusok rendszerint mással foglalkoznak, mint azok, akik pornográf regényeket állítanak elő – legalábbis régebben jóval nagyobb távolság volt a két szakma között, mint manapság. Így aztán, ha valaki kézbe veszi a grafomán márki könyveit, azt fogja tapasztalni, hogy azokban időről-időre olyan - kifejezetten filozófiai - témák kerülnek középpontba, amelyeknek se a szexualitás megszokott, se pedig az extrém formáihoz nincsen semmi közük. Mint minden valamirevaló morálfilozófust, Sade-ot is elsősorban a világ és az ember természete érdekelte, és persze az a kérdés, hogy hogyan cselekedjék ebben a világban a helyzetét higgadtan felmérő ember.

Elég belelapozni a márki egy tetszés szerint kiválasztott könyvébe ahhoz, hogy választ is kapjunk erre a kérdésre: az ember kövesse híven vágyait és szenvedélyeit, bármerre is vezessék őt azok. Létezésünk egyetlen célja, hogy minél több élvezetet éljünk át, ezt szem előtt tartva kell tehát meghozni életvezetési döntéseinket. Vagyis, mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy megvalósítsuk mindazt, amire szenvedélyeink, ösztöneink sarkallnak – tekintet nélkül ezek következményeire, vagy arra, hogy ezáltal esetleg másokat megbántunk.

De hát miért is kellene tekintettel lennünk mások szenvedéseire, amikor szemlátomást a természet sincs tekintettel a mi szenvedésünkre? Néhány kurta évtized erejéig kapunk csupán öntudatot, hogy aztán végképp megsemmisüljünk – hiábavaló minden könyörgésünk a halál előtt. Hát legalább addig éljük ki maradéktalanul vágyainkat; kegyetlenkedjünk lelkifurdálás nélkül, hiszen a természet is erre tanít bennünket: mást sem látni a világban, mint erőszakot; az erősek hatalmaskodását a gyengék felett. És így tovább, és így tovább.

Sok mindennel vádolható a márki, de indokolatlan szűkszavúsággal semmiképp sem: a pornográf jelenetek között, újra és újra nekiveselkedik, hogy más és más szólamban adja elő ezeket az érveket. A mai olvasót kicsit talán meg is mosolyogtatja az a retorikai nehéztüzérség, amit Sade a vallások, az istenhit ellen felvonultat – mintha legalábbis légvédelmi rakétákkal lövöldözne apró verebekre. De hát, úgy látszik, akkoriban még komolyabban vették az ilyesmit.

Ám akárhányszor és bármily szenvedélyesen is tárják elé ezeket az élénk színekkel festett képeket, az olvasóban mégiscsak megmaradnak bizonyos kétségek. Hiszen egészen köznapi tapasztalat, hogy az ember vágyai, szenvedélyei messze nem olyan változtathatatlanok, mint az állatok ösztönei. Valószínűleg egészen mást tartunk az élvezetesnek gyermekkorunkban, mint felnőttként; egészségesen, mint betegen; szomorúan, mint vidáman. Sőt: ezek a késztetések nem csak önmaguktól, spontán módon változhatnak meg, hanem mi magunk is, aktívan alakíthatjuk őket. Ahogy a költő mondja: a vágyak idomíthatóak. Éppen ebben áll az ember szabadsága: szemben az állattal, nem köteles mindig és minden körülmények között szolgai módon követni mindazt, amit önmagában talál.

Mi van, ha éppen akkor maradunk hűek a természethez, ha nem feledkezünk meg arról a természetadta differenciáról, amely minket, embereket az állatoktól megkülönböztet?