Még egyszer a traumáról

(Reakció erre: Trauma és a szadista dinamika határai)

"Aki nem ismeri a múltat, az arra ítéltetett, hogy megismételje azt" – tartja egy rendkívül figyelemreméltó aforizma. Különösen aktuálisnak látszik ez a bölcsesség abban a szomorú korban, amelyben élünk. A múlt elfelejtése vagy tökéletes félreértése sokkal súlyosabb következményekkel jár annál, minthogy némely területeken hézagos marad a műveltségünk. Önmagától idegenedik el az, aki nem ismeri saját történetét.

A helyzetet tovább bonyolítja az a körülmény, hogy ennek a történetnek bizonyos epizódjai jellegükből fakadóan hozzáférhetetlenek. Traumatikus emlékeit az ember pusztán az akaratával nem képes felidézni. Az ilyen tapasztalat, mint láthatatlan és eltéphetetlen póráz láncol múltunk valamely feldolgozatlan eseményéhez. És ez a kötelék biztosan meg is marad egészen addig, amíg valamiképpen le nem leplezzük: amíg fényt nem derítünk valódi természetére.

Hogy trauma és ismétlés kéz a kézben járnak, az már a bizonyára valaha élt legnagyobb hírnevet szerezett pszichológusának, Sigmund Freudnak is feltűnt. Ő maga „ismétlési kényszernek” nevezte el ezt a különös viszonyt. Úgy képzelte, hogy az az ember, aki annak idején képtelen volt megbirkózni a traumatikus tapasztalattal, későbbi élete során újra és újra felidézi, újrajátssza azt, abban az örökös, hiú reményben, hogy - immár felkészülten találkozva ugyanazzal a helyzettel -megemészthesse az élményt, és így, megszelídítve, beilleszthesse azt a többi, közönséges emléke közé. Így aztán az ilyen ember nem pusztán (rém)álmaiban keresi a találkozást a feldolgozhatatlannal, de olykor teljesen éberen is: a külső szemlélő számára minimum érthetetlen, de sokszor kifejezetten elborzasztó módon önként próbálja átültetni a valóságba ezeket a rémálmokat.

Persze, bármilyen meghökkentő is ez a viselkedés, abból a szempontból érthető, hogy a szabadulás egyáltalán nem egyszerű. Leginkább amiatt különösen nehéz, mert az ilyen embernek önmagát kéne legyőznie: él benne valami ugyanis, ami mindent inkább elvisel, mint a szembesülést a valósággal. És nincs szenvedés, ami túlságosan drága lenne azért cserébe, ha elhazudható általa az igazság.