A konszenzualitásról

(Reakció erre: Kilencedik Fejezet: Az érzelmi szadizmus)

Sade nem volt híve a konszenzuális szadizmusnak. A márki műveiben szó sincs arról, hogy a hatalmasok és az alávetettek közös megegyezése lenne az alapja az előbbiek kegyetlenkedésének. Éppen ellenkezőleg: mintha ezeknek a szadistáknak kifejezetten fokozná a kéjét az a körülmény, hogy áldozataik akaratát semmibe véve cselekedhetnek.

Persze, erősen kétséges, hogy a márki ezeket a fantáziákat meg is valósította volna; viszont bizonyosan rengeteget foglalkozott a kérdés erkölcsi vetületével. Figyelemreméltóan jelentős erőket mozgósított annak érdekében, hogy szereplőit megvédje az erkölcstelenség vádjával szemben.

Annak a kegyetlen természetnek az édesgyermekeként, amely körülvesz minket, nemhogy nem erkölcstelenség kegyetlenkedni, hanem éppen ellenkezőleg: egyedül így maradhatunk hűek hozzá – véli Sade. És hát, egyébként is, ez a természet olyan közömbös az irányunkban, hogy igazán édes mindegy, mit teszünk, hiszen, ahogyan egyik versében írja:

„a természet minket egyként szeret,

Akár tiszták vagyunk, akár gazemberek.”

Mindenesetre úgy látszik, az a kérdés, hogy gazemberek vagyunk, avagy sem, olykor még azok számára is nagy jelentőséggel bír, akikben, történetesen, szadisztikus késztetések munkálnak. Ám manapság, természetesen, már egészen másfajta ideológiával próbáljuk megnyugtatni a lelkiismeretünket, mint amit a két évszázada élt márki alkalmazott.

Ennek a modern ideológiának a központi eleme a konszenzualitás. Eszerint, bármi is legyen az, ami a résztvevők közös akaratából történik, semmiképp sem lehet elítélendő. Ha birtokomban van a másik engedélye, vagy pláne felkérése arra vonatkozóan, hogy kegyetlenkedjem vele, akkor nem árthatok neki ezzel. Hiszen senki sem kér olyasmit önszántából, ami nem jó neki.

Ennek az elméletnek nyilvánvaló korlátja, hogy a gyerekekre nem érvényes: ők gyakran egészen határozottan és félreérthetetlenül kívánnak olyasmit, ami különben káros a számukra. De tegyük ezt most zárójelbe, ahogyan azt a tényt is, hogy léteznek kifejezetten gyermeteg gondolkodású felnőttek; ráadásul abban a korban, amelyben élünk, éppenséggel nem is kevesen.

De mi van akkor, ha valaki olyan vágyakat és késztetéseket hisz a sajátjának, amelyek valójában nem is az övék? Ez a forgatókönyv nem egy sci-fi íróé, hanem egy lengyel származású, svájci pszichológusé, akinek a világhírt egy 1979-ben publikált könyve hozta meg, mely A tehetséges gyermek drámája, és az igazi én felkutatása címmel jelent meg.

A tehetséges gyermek tehetsége itt átlagon felüli empátiájában áll, drámája pedig abban, hogy pont e különös tehetsége révén veszíti el igazi énjét – véli az írónő. Alice Miller. Mivel az empatikus gyermek pontosan képes érzékelni mások vele szemben támasztott elvárásait, ugyanakkor pedig az életben maradásához számára mindenekelőtt az szükséges, hogy megfeleljen a szülői elvárásoknak; ezért, ha a gyermek magas fokú empátiája zsarnokoskodásra hajlamos szülői személyiséggel társul, ez az alkalmazkodási kényszer egészen az önmegtagadásig fajul.  

Az ilyen felnőtt mit sem tud önmagáról, vagy arról, hogy azok a rémisztő vágyak, amelyek fantáziáiban újra és újra felbukkannak, valójában honnan táplálkoznak: ez igazi énjét megtagadott ember „kialakít egy hamis ént, ám perverziójában, kényszerneurózisában - kínok között, de mégis - megjelenik valódi énje. (…) A perverzió és a kényszer mindig ugyanazt a drámát jelenítik meg: az ösztönkielégülés csak a megfélemlítő anya feltételezésével lehetséges, azaz csak az önmegvetés légkörében lehet orgazmushoz jutni, például fétis révén.”

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy Miller határozottan elutasítja azt az ideológiát, amely szerint a konszenzuson alapuló bántalmazásban nincsen semmi kivetnivaló: „Sok ember védelem, gondozás, gyengédség iránti szükséglete, illetve szeretet utáni vágyakozása igen korán szexualizálódik. Különféle szexuális fixációkban élnek, anélkül hogy történetüket valaha megismerték volna. Csoportokhoz csatlakoznak, kritikátlanul fogadnak el elméleteket, amelyek fixációikat igazolják, és meg vannak arról győződve, hogy tudományosan megalapozott tudás birtokosai, míg valójában ezzel csak tudattalan történetüket leplezik. Mindaddig, amíg így tesznek, ugyanúgy tehetnek másokban kárt, ahogyan egykor bennük tettek mások, anélkül hogy emiatt aggályaik lennének. Azt hiszem, az ilyen emberek és áldozataik jövőjére (a terápiára) nézve mindenfajta ideológia veszélyt jelent. Inkább arról kellene felvilágosítani őket, hogy van mód történetük megismerésére és átdolgozására, és ezáltal megszabadulhatnak a másokra és magukra nézve is romboló fixációiktól. Amint a beteg elkezdi saját érzéseit megélni és igazi ösztönkívánságait tudomásul venni, a pszeudoszexuális ösztönök által vezérelt ágálás látványosan omlik össze.”

Lehetséges, hogy Miller túloz kissé: túlbecsüli az erejét a minden gyermekben vitathatatlanul meglévő megfelelési kényszernek. De mentségére legyen mondva, hogy ő tényleg megtapasztalta gyerekkorában, zsidóként a nácik által lerohant Lengyelországban, hogy milyen másoknak tökéletes kiszolgáltatottságban, alárendelt helyzetben élni.

És bármilyen gazdag fantáziája volt is, nem tudta elképzelni azt, hogy egy egészséges ember ilyesmire vágyakozhatna.