Blog - Veronika

Tényleg gyönyörű...
Négykor, mint minden nap, a Suzukival átrodeóztam a városon...suli, maszatos...

Egy barát emlékére...
A katedrális szavakból épült. Messziről ragyogott, tiszta fénye vonzotta a lelkem. Félve nyitottam be, aggódva, nem zavarom e meg az áhítatot. Benn csak egyetlen embert találtam. Szürke ruhájában serényen ácsolta a csodás épületet. Olyan volt, mint bárki más, a testére égetett jel, és a friss korbácsnyomok a hátán csak "olyanabbá", és nem mássá tették. Nem mindegy kinn, vagy benn hordjuk a nyomokat? Csak az számít, mit jelentenek. A Szerzetes, ahogy magamban hívtam, csodálatos ember volt....

A Magáért-val(l)ó pillanatnak
Mint a gyermek, ki színes kavicsokkal, lopva-bújva, rejtve làt csodát, szavai...

Kötél a szíven...
Furcsák a magukra hagyott adatlapok. Néha azt hiszem, olyanok, mint egy lakatlan ház. A lakó kiköltözött, poros emlékeket görget a betört ablakon átfúvó szél, nem tudva, eldobott álmokkal játszik. A tulajdonos visszatérhet bármikor. Leporolja a bútorokat, helyére tolja a képeket, elmosolyodik egy-egy rakoncátlan emlék- porcicán, talán lehajol, megsímogatja, talán a seprűért nyúl. Máskor úgy érzem, mesél a csend, nemes hallgatása érték, a nyitott ajtó visszavár, holott tudja, nem léphetsz...