Titkos Napló (3. rész)

Megjött, végre. Kétheti távolléte, fájón felajzott, vágytam látására, érintésére, véget nem érő éjszakáinkra. Hírei azonban lehangolnak, újabb távollétekre kell felkészülnöm. Szájam remegését látva, megsimogat, mosolyogva nyugtat.

- Ne féljen Kedvesem. A háborúban nem az ezredesek szoktak meghalni. - szavai ellenkező hatást váltanak ki belőlem. Erre a lehetőségre nem is gondoltam. Valóban, miért nem említi ezt senki. Barátaimtól érkező levelezőlapok, fényképek daliás katonákat ábrázolnak, feszes uniformisban, lelkes odavetett sorokkal, mintha sajnálnák azt a kevés időt is, amit a levélírásra fordítanak a dicsőséges csaták szünetében.
Elejtett szavai váratlan nehézségekről, elveszejtett ütegekről szólnak, amiről az újságokban nem olvashattam. Amit mögéje képzelek, a csaták vérpiros panorámája. Ő nem veszi észre lehangoltságomat, aggodalmaimat. Újra katona, úgy látszik itthon is. Kurta parancsokat oszt a háznépnek. Pontosan, akkurátusan meghatározva mindenki feladatait távollétére.

Másnap hajnalban...írtam délelőtt., álszent nagyvonalúsággal átugorva az éjszaka sötét, titokzatos óráit. Először hazudtam naplómnak, s magamnak. Pedig a pici tégely még most is itt van az asztalomon. Pedig a végigtombolt órák bágyadt fáradtságát, amelyek minden szenvedélyt lecsapoltak, még most is érzem. A szerelemben testi vonzódásaink irányítanak. Ám vágyainkat csak neveltetésünk szavaival vagyunk képesek kifejezni. S a leplezésnek ez az erőfeszítése teszi gondolatainkat széppé. Minél nagyobb a távolság vonzalmaink, s szavaink között, annál emésztőbb, lángolóbb a vágy, mely kifejezésre tör.
A súlyos, metszett kristálytálon tört jéggel hűtve vérpiros eprek csillogtak. Az egyetlen gyertya fényében a jégszilánkok átvették a gyümölcs színét. Mellette karcsú kehelyben sápadt sárga pezsgő, kedvemért, kis tálban kékesfekete és méregzöld olíva fénylik.

- És mindannyian megkóstolták vacsora után ezt a finom epret? - helyezem csupasz lábamat az ölébe.

- Ó, minden bizonnyal. - simogatja mosolyogva két ujjal a bokámat.

- Meséljen nekem a pajzánságairól...

- Hogyan mesélhetnék olyan dolgokról, amelyek nem fiatal hölgyek fülének valók. - nevetett. Lekoppintottam a gyertyát, és vékony pongyolámban, felhúzott térddel az ölébe kuporodtam.

- Súgva, halkan meséljen! - karoltam át nyakát.

- A hölgyek többnyire saját házukban fogadták barátaikat. A barátok általában megegyeztek, hogy melyik éjszaka, ki fogja őrizni a hölgyet a megfázástól. E barátságokban nem volt helye féltésnek, gyakran hosszú évekig tartottak a hölgy s lovagjai között. - simította végig teljes hosszában combomat, tenyere popsimra borul, szavait apró csókok szakítják meg.
- Gyakran rendeztek közös, vidám lakomákat, melyek napokig tartottak, a lagúnák eldugott szigetein. Tréfás versekkel, vagy épp végrendeleteik megírásával múlatták az időt.

- És szépek voltak azok a nők? - kérdezem súgva.

- Arany haj. - téved ajka leengedett hajamba.

- Kék szem. - csókolja meg egyenként.

- Fehér, magas homlok, szív alakú arcocska. - fogja két tenyerébe az enyémet.

- Piciny, hegyes áll, és vékony, piros ajkak. - de innentől már nem folytatja. Erős szája mohón tapad az enyémre, már nem zavar dús bajusza. Óvatos, apró harapásokkal ízlelgetem az ajkát, egy kicsit még érzem a kesernyés, fanyar olívát. Karja átöleli vékony derekamat, és keresi a köntösömön nyíló rést... Majd hírtelen felpattan és némán áll a szoba közepén...

- Én nem vagyok sem angyal, sem ördög. Mit csináljak, amíg maguk megszüntetik a háborút, s az emberiség egész eddigi történelmét, s ennek érdekében persze likvidálnak engem is? - könnyes szemekkel figyeltem Őt...

- Keressen magának kötelességeket. Szükséges, hogy legalább annyit törjük a fejünket azon, hogy másoknak hogyan szerezzünk örömet, mint azon, hogy magunknak hogyan... - legyintett kezével...

- Egyáltalán, mik azok a kötelességek, amiket keresnem kell?

- A kötelesség az igazság, amerre a történelem halad. S aki ezt az igazságot felismerte, kötelessége azt szolgálni - Bólintott

- Értem, tehát a történelem az elnyomó osztályok likvidálása felé tart, ez az az igazság, amelyet meg kell keresnem, s kötelességemmé tennem. Ami rám nézve annyit jelent, hogy kötelességem kútba ugrani, vagy más módon véget vetnem életemnek, másként csak akadályoznám a történelem haladását.

- Az emberiség felszabadításáról van szó, amely nem lehet tekintettel egyénekre. Az egyén köteles alárendelni magát a közösség érdekeinek, de a dialektika azt mondja, aki ezt megteszi, maga is a közösség részévé válik, az egyén külön missziója a nagy közös feladat mellett megszűnik.

- Tehát, ha lemondok mindenről, én is munkálkodhatok a nagy közös feladaton, és én is ihatom bádogbögréből, fogam közt tartott cukordarabkával a teát.

- Nem. Az emberiségnek minden civilizatórikus feltétel rendelkezésére áll a jó, hasznos, emberhez méltó élethez. Mindenkinek porcelánból kell innia a teát.

Az nem jut eszébe, hogy érzéseim, gondolataim, eszméim nekem is vannak, s lehet hogy nem alábbvalóak, mint a maga megváltás-ideológiája? Néztem mélyen a szemébe...

Maga mindig ilyen szenvedélyes? Mi litvánok voltunk Európa utolsó pogány népe, nem tudta? - Érintette meg kezemet, s közben magához húzott...

- Az, ami magát izgalomba hozza, csak a félelem vágyából fakad. - mosolygott

- Mitől félnék? A forradalmár eszméitől? A szocialista illúzióitól, amelyek miatt megjárta Szibériát, s lehet, hogy még meg fogja járni néhányszor? - Feleltem

- Most maga beszél osztályszemléletből, pedig minden szó, amit kimond, csak az izzás hevében átlátszóvá váló kifogás, mellébeszélés, hogy önmagáról ne kelljen beszélnie...


- Önmagamról, mellébeszélés? Ilyesmiről én sohasem beszéltem magával, ilyesmivel csak maga próbálkozott hiábavalóan.

Nem tudom, miért élveztem ezeket az egyre szenvedélyesebbé váló szócsatákat. Az egész értelmetlennek, s valahogy veszedelmesnek tetszett.
Férjem a tőlem távol álló eszméivel, a fejében zsongó kusza várakozásokkal olyannyira szöges ellentétem volt, hogy keresve sem lehetett volna közöttünk hasonló gondolatokat találni. Mégis, minden sikerült szavam olyan gyönyörűség volt, mintha korbácsot tekergetnék a kezemben. Örömet okozott az áldozat ellenállása, a rendreutasítások és büntetések, az izgató mellékkörülmények.
A lelkek összecsapása okozott számomra különös örömöt. Férfiúi mivoltának felhevítése, aztán az erkölcsi rendreutasítással tovább ingerlése. Közben azt vártam, mikor történik valami. Nem valami meghatározott dologra gondoltam. Csak éreztem magamban a várakozást....


Folyt.