Az interjú (I.)

Nem szeretek késni. Sosem szerettem, ezért mindig inkább jóval korábban érkezem - ha randiról, ha állásinterjúról van szó. Ezt az „állást” pedig különösen akarom, így már jó fél órával a megbeszélt időpont előtt a kopott panelháznál vagyok, hogy biztos legyek a dolgomban. Megnézem a kapucsengőn, hogy tényleg jó helyen járok-e, majd miután látom, hogy igen, átsétálok a ház mögötti parkba.

Kellemes őszi este, mégis kevesen vannak csak kint. Az egyik padon egy fiatal lány ül a barátja ölében. Nem különösebben zavartatják magukat, amikor elsétálok mellettük: a srác egyik kezével a lány fenekét markolja, a másikkal pedig valahol a pólója alatt talál egy érzékeny pontot, mert a lány élvezettel felnyög. Felizgat a hangja. El is képzelem magamat vele, a farkam pedig pillanatokon belül reagál. De ahogy nőni kezdene, egyből ki is tölti a szilikon erényövet, és nagy erővel tolná el a testemtől az eszköz végét. Az persze a heréimen lévő gyűrűhöz van lakatolva, így nem enged. Mivel a rántás hirtelen és elég kellemetlen, kicsit előre görnyedek és úgy maradok, várva, hogy elmúljon az izgalmam. A fiatalok szerencsére el vannak foglalva egymással, így nem veszik észre az amúgy szerintem elég látványos mozdulatot.

„Erényöved is van? Kurva jó. Mindenképpen abban gyere, nem vagyunk kíváncsiak a faszodra!” – ezt írta a srác, mikor megemlítettem neki, hogy rendeltem már korábban egy komolyabb ilyen eszközt, de még nem igazán használtam. Most először van rajtam „élesben”.

Libabőrös leszek, ahogy felidézem az indulás előtti készülődésemet. Elég pontos instrukciókat kaptam, és én igyekeztem tökéletesen megfelelni azoknak. Volt már néhány próbálkozásom férfiakkal, de ezek többnyire kiábrándítóak voltak. Ennek a két huszonéves srácnak viszont egyértelműen van fantáziája, mint az kiderült a csetelések során. Remélem, hogy meg is merik csinálni velem, ami izgatja őket...

60 perc. Ennyit mindenképpen ki kell bírnom. 60 percig meg leszek bilincselve és ki leszek nekik szolgáltatva. Ők ennyi idő alatt eldöntik, hogy megfelelek-e. „Leszarom, ha elsírod magad, hogy mégse akarod és mennél. Sőt. Csak izgatni fog. Úgyhogy ennek tudatában gyere!” Ezt beszéltük meg, és néhány határt. Mindjárt kiderül, hogy csak a szája járt-e?

Mindjárt kiderül, hogy csak a szám járt-e...

Az órámra nézek: öt perc múlva nyolc. Ideje indulni. Eddig nem remegtem, most viszont átjár a félelemmel vegyes izgatottság. Mi van, ha kövérek, vagy igénytelenek? A képek alapján sportos alkatúak, de az internet bármit elbír. Az arcukat nem láttam. Nem is fogom. Ez is tetszik. Az ő ötletük volt, azt mondták, majd ha „beválok”, talán leveszik a maszkot, de inkább a faszukkal foglalkozzak, semmi közöm nincs ahhoz, hogy kicsodák. Végülis igazuk van, nem házasságra készülünk. Bár ha a következő óra jól alakul, akkor elég sokat leszek az albérletükben. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.

Idő van. A kapuhoz lépek és megnyomom a csengőt. A dallam idegesítő, és elég sokáig szól – ha jól sejtem, direkt várakoztatnak. Végre beleszólnak: „Második emelet, a folyosó végén az utolsó lakás”. Kemény, mély hang, ez tetszik, bár remeg a gyomrom. Belépek a lépcsőházba. Dohos hűvös, laskásokból kiszűrődő enyhe cigifüst. Gyalog megyek fel a másodikra. Már lent elhatároztam, hogy nem gondolom túl, csak elindulok és belépek, nehogy végül az utolsó pillanatban elmeneküljek – így is teszek. Ahogy megbeszéltük, az ajtó nyitva. Belépek és becsukom magam mögött az ajtót.

A lakásban sötét van és hűvös. A szűkös előszobában állok. Körbenézek és hunyorognom kell, míg meglátom a fal mellett a földön a nejlon szemeteszsákot. Eddig minden a megbeszéltek szerint. Akkor csináljuk. Leveszem a dzsekimet, majd a cipőmet. Mindkettőt a zsákba teszem. Ezután a pólóm következik. Kikapcsolom az övemet, lehúzom a farmert, megy a többi után. A zoknim a következő. Egy pillanatra habozok, végül a kíváncsiság győz: leveszem az alsómat is. Egy szál erényövben állok egy idegen lakásban. Kimondottan hűvös van, megdermednek a mellbimbóim. Mondjuk jobban szeretem így, látványosabb a mellizmom. Remélem, rendesenen kikötöznek, különben el tudok jönni, ha akarok, a képek alapján jóval edzettebb és erősebb vagyok náluk.

A ruháim a zsákban, pucér vagyok. Az erényöv kezd szorítani. Jön az utolsó, amit csinálnom kell: arccal a bejárati ajtó felé fordulok és letérdelek. Kettőt kopogok az ajtón, majd a kezeimet a hátam mögé teszem. Nekem ennyit kellett tudnom és tennem – innentől minden rajtuk múlik.

Rögtön ezután mögöttem szapora léptek hallatszanak. Valaki máris a hátam mögött áll. Nem is: valakik. Ragasztószalag hangját hallom, ahogy egyikük letekeri, majd olló hangját, ahogy el is vágja. A másik keményen összefogja a két kezemet, miközben a társa párszor áttekeri a csuklómon és szorosan összeragasztja. Szigetelőszalag lesz ez. Kényelmetlen. Azt hiszem, megvannak. És tényleg: egyikük a hajamba markol és nyersen rámparancsol: „Felállni”! Igazából ezt magamtól elkezdem, olyan erővel húzza a hajamat. Fel is szisszenek, mire nagyon keményen a fenekemre csap, bele is markol, majd újra a hajamat markolva az arcomba hajolva közli, hogy egy hangot se, míg nem kérdez. A tenyere nyoma nagyon ég a csupasz seggemen, leheletét a fülemen érzem, megborzongok. Mentolos, nem dohányzik, ez jó. Azt utálom.

A képek alapján inkább vékony alkatúaknak hittem őket, de abból, ahogy bántak velem így rögtön a legelején, most azt gondolom, hogy legalább egyikük sportoló: erős és kemény a fogása.

Váratlanul valami sálfélével bekötik a szememet. Erőteljesen megfordítanak, majd valamelyikük megragadja az erényövemet, és azt húzva megindít a lakás belseje felé. Majdnem felszisszenek, de nem merek. Izgató volt hasonló dolgokról írni, és tetszett ez a stílus, mikor írtak - miközben otthon vertem a faszomat a monitor előtt. Most viszont nem otthon vagyok, és nem is tudom verni.

Ezek tényleg meg fogják csinálni velem, amiben megegyeztünk.

Basszus.