Rabszolga-tábor a Duna-Tisza közén (3)

A csaj vette a „lapot” s visszakérdezett:
- Tenyészmének legalább? – incselkedett ő is, míg a másik csaj hozzátette:
- Sikeresek voltak már legalább, valaha? Van utódjuk valahol?  - kérdezte meg nevetve, de már együtt nevettek mindketten.
- Én nem tudom, de kérdezzék meg tőlük! Nagyon intelligensek, tudnak ám beszélni is ezek a „mének”!  - cukkoltam a csajokat.
- Meg lehet őket simogatni, esetleg? – kérdezték meg még, szinte egyszerre, s láthatóan égve a vágytól, hogy meg is tehessék.
Láttam, hogy a szemük majd kiesik, mert közben a srácok ugyan erősen fujtattak, lihegtek, míg ott álltak már az előbbi futástól, de azért tisztességesen „áll”-t is mindkettő.
Mereven, előre.
- Igen, meg, de óvatosan, mert azért „haraphatnak” is, ha rosszul nyúl hozzájuk az, akit nem ismernek.  - figyelmeztettem a csajokat.
Nem is kellett kétszer mondanom, mert mindkettő elindult, megkerülte a lovamat elölről s mintha megbeszélték volna már előre, a kocsiban, nem azonos sráchoz léptek oda. Mindkettő kezében már volt egy-egy cukor, amit a kocsiból hozhattak magukkal, mert szinte egyszerre nyújtották nyitott tenyérrel a srácok arca elé.
Vártunk. Mind az öten. A srácok egymásra néztek, majd hátra rám s mivel bólintottam, szinte egyszerre fordultak vissza és nyalták fel a cukrokat a csajok tenyeréből s meg is szólaltak:
- Köszönjük. – hallatszott egyszerre tőlük. Kicsit később még az is: - Uram!
A csajok viháncoltak közben s talán nem is hallották azt az Uram-ot. Az egyik már meg is simogatta a „saját” sráca fejét, haját a másik kezével, mire az megszólalt:
- Nem lehetne inkább másutt „simogatni” . Megígérem, nem fogok harapni. – tette még hozzá, de már a másik srác is csatlakozott hozzá:
- Engem is meg lehet simogatni, bárhol! – hangzott a felszólítása, vagy inkább a vágya kifejezése.
- Aha, akkor szabad a „vásár”! S mindent a kéznek, de semmit sem másnak!  - tettem még hozzá, figyelmeztetésül s kissé odébb léptettem a lovammal.
De figyeltem közben az országutat, hogy nem közeledik-e egy másik jármű. Még előtte a kötőfékeket is a srácok s csajok közé dobtam, mutatva, hogy komolyan gondolom.
A csajok kicsit félénken kezdtek a kezeikkel simogatni. Először csak a fiúk mellkasán járt a kezük, majd már a hasukon is, sőt az egyik már a fenekét is megsimogatta a sajátjának, mikor végre mindketten eljutottak már a „lényeghez”. Alaposan „kézbe vették” a „lehetőségeket” s a fiúk hangjából ítélve nagyon is kellemes volt az számukra is.
Egy jó darabig hagytam a „kézimunkázást”, de egy idő után mégis csak megszólaltam:
- Biztosan kellemes mindenkinek, de kicsit „nyílt” a terep s ezért jó lenne odább menni, ha mindenki benne van a „folytatásban” s ott tenni! – kezdtem s mutattam a kis-erdő felé.
- Miért, azt is lehet? – szólaltak meg egyszerre a csajok, de a srácok is rám nézve.
- Sok mindent lehet, még „azt” is, de nem itt! Ahova mi tartunk, ott még lenne vállalkozó alany is, arra, több. – biztattam a csajokat.
Azok kaptak az alkalmon. A vezető csaj visszatért a kocsihoz s lassan gurult utánunk, míg én újra „befogtam” a „ménjeimet”, a másik csajt magam mögé emeltem a lovamra s megkerülve az erdőt a kis-erdő felé haladtunk s ott egyenesen be a tisztáshoz.
Mikor kiértünk, s megláttuk a tavat s partján fekvőket, a csaj felkiáltott meglepetésben:
- Nahát, ez igen, ez aztán a „teríték”. – sikoltotta.
Erre már az addig ott kikötözöttek is felnéztek s próbálták magukat – sikertelenül – takargatni.
Én közben visszamentem a kocsihoz, amit a másik csaj leállított az út menti parkolóba s őt is magam mögé emelve, együtt mentünk a tóhoz.
A két „mén”, nem tudván mit tehetnek, engedhetnek meg a csajnak, úgy döntött, hogy állva s „állva” vár meg minket, míg mi is odaérünk. A két „fekvőnek” sem kellett sok idő, hogy fekve „álljanak” ők is, mereven, ahogy a csaj szemrevételezte őket.
Most a velem jött csajon volt az ámuldozás sora, mikor ő is meglátta a „terítéket”, bár ő kissé visszafogottabb volt a másiknál.
Én először az eddig futó srácokat is a vízbe küldtem – remélve, hogy a csajok sem hagyják ki a fürdést – s jól számítottam. Szinte egyszerre vetették bele magukat a vízbe s versenyt úsztak a tón keresztül oda-vissza, majd kijőve a két srácot a másik kettő mellé fektettem, de mindkettőt hátára kötöztem s az egyetlen eddig hason fekvőt is utána eloldoztam, megfordítottam, így már négy „akcióra kész” dárda sorakozott egymás mellett a parti homokban.
Nem is kellett különösebb biztatás a csajoknak. Előbb szemügyre vették, majd kézimunkával fel is térképezték a már régebben ott fekvőket s úgy gondolták, hogy azok pihentebbek, így először azokon kezdtek „lovagolni” külön-külön, amit a két eddigi futó srác erős morgással kísért, helytelenítésük kinyilvánítása képpen.
Ezért kaptak párat a lovaglóostorral a tiltakozók, ami lehűtötte a kedélyeket s helyrerakta a viszonyokat. Mikor a csajok már megelégelték az eddigi „lovaikat”, akkor kicsit sugdolóztak, hogy hogyan legyen tovább. Csak annyit „értettem”, hogy cseréljenek-e partnert, vagy a még pihenteket is vegyék „munkába” előtte?
Végül arra jutottak, hogy úgy sem tudnak a”lovak” elszaladni a „helyükről”, így előbb a még ki nem próbáltakat lovagolták meg alaposan, „vágtában”, majd újabb fürdőzés után tértek vissza lehűtve magukat a hideg víztől, s kezdtek párcserébe s újra élvezték a lovaglás minden kellemes percét.
(Míg a csajok fürdőztek” a srácok nehezményezték nekem, hogy nem „szabadok”, így csak a csajok élvezhetik ki magukat rajtuk, ők nem tehetnek semmit a maguk „élvezetére”.)
Nem szóltam semmit, de egyetértetem velük.
Mikor már a csajok minden fiún lovagoltak, fürödni mentek, majd újra visszatértek, akkor felszólítottam őket, hogy oldozzák le a fiúkat a cölöpökről s most már mindenki választhat szabadon párt, társat magának.
A csajok kicsit megszeppentek erre, erősen egymás kezét szorították s egymáshoz bújtak, míg csak két fiú nem kezdeményezett. Az egyik „futó”, aki a vezető csajt nézte-szemelte mi magának, míg az eddig hason fekvő a másik csajt.
A hoppon maradt srácok is sustorogtak, gondolom megbeszélték, egyeztették, hogy ki-kit választ, ha már teheti majd.
Jó időbe telt, míg mindkét páros kifáradt, cserélt, majd újra kifáradt a küzdelemben, s így alaposan dél felé járt már az idő, mikor végett vetettem a „zenének, s haza mentek, no, nem a legények, hanem a csajok”, akiket egyenként kiszállítottam a kocsijukhoz lovamon.
Ott megköszönték csajok a kellemes délelőttöt, s megígérték, hogy visszafelé is „benéznek”, hátha lehet „repetázniuk”. 
Én meg viccesen megjegyeztem, hogy a „fényképekről” mintha elfeledkeztek volna, de se baj, majd máskor. – hangoztattam nevetve.
A csajok elhúztak a legközelebbi város felé, én meg visszaügettem a tó partjára, a srácaimhoz.
A srácok már kissé félve vártak, mert sejtették, hogy a kellemes és kéjes délelőttjükért még lesz büntetésük, ha nem is azonnal itt, de majd később, másutt.
(folyt. köv.)