Rabszolga-tábor a Duna-Tisza közén (2)

A választásunk azt is jelentette volna, hogy mivel a saját rabszolgáit az első két napon egyik dom sem dominálhatja a szabályok szerint, a helyi rabszolgáknak nem „maradt” volna külsős dom, aki kezelte, dominálta volna őket. Ezért cserét határoztunk el: én foglalkozom a négy helybéli rabszolgával délelőtt, s délután megosztja őket egymás között a két vendég dom; a fiatalabb, helyi dom pedig átveszi a két vendég dom rabszolgáit kezelésre délelőtt. Délután az én egyetemista fiaimat kapja a helyi fiatalabb dom, míg én délután a vendég domok rabszolgáit kezelem majd. A negyvenes helyi dom pedig egész nap foglalkoztatja a sub-mazó rabszolgámat.
Mikor döntöttünk a beosztás változtatásáról, én intettem a négy helyi rabszolgának s kimenve megkérdeztem az előtérben tőlük:
- Mindenki tud lovagolni? Biztosan ültök nyeregben?
Ketten igent válaszoltak, de ketten jelezték, hogy nem tudnak, illetve bizonytalanok a ló hátán. Ezért úgy döntöttem, hogy a két nem tudóval kezdek a terepen, s ezért őket a lovarda egyik s szemben lévő másik oszlopához állítottam, majd a két lovagolni tudóval hozattam egy hosszabb padot a karámok közötti folyosóra, s arra két nyerget tetettem le. A két, addig ott álló és kissé a reájuk váróktól cidriző két rabszolgát külön-külön ráhasaltattam a padra tett nyergekre, a kezeiket csuklóban átkötöttem egy-egy kötőfékkel s azzal a pad lábaihoz is kikötöttem, majd egy másik kötőfékkel a széttett lábaikat is megkötöztem s kikötöttem a padhoz. Így ott hasaltak előttünk a nyergeket széttett lábakkal és széttárt karokkal, mozdulatlanul.
Most vettem egy lovaglóostort s alaposan elcsépeltem azzal mindkettő, domboruló popóját, egyenlően elosztva a csapásokat közöttük. A végén még kaptak a vádlijukra is s párat a mezítelen talpukra. Erre már sziszegni kezdtek, de rájuk ordítottam:
- Egy szót sem akarok hallani, mert akkor folytatom, míg be nem fogjátok a szátokat!
- Igenis, Uram! – jött a válaszuk nyögve egymás után, de tényleg abbamaradt a sziszegésük.
- Így jó lesz. – dicsértem meg őket, de megjegyeztem: - Amíg távol leszek, aki erre jár, mind csaphat rátok az ostorral, amit itt hagyok, de jajszó ne legyen ám! – figyelmeztettem őket s intve a másik kettőnek azokkal felnyergeltettem három lovat s előbb a karámban köröztünk párszor, majd irányt vettünk ki a mezőre.
- Mutassátok meg először, merre, hol van a terület határa s utána a kiserdő felé vezessetek a tóhoz! – adtam ki az utasítást s lovagoltam utánuk, persze nem kihagyva, hogy a magam ostorával néha- néha rájuk csapjak, pontosabban a mezítelen popóikra, de úgy, hogy a lovakat ne érje az ütés.
Így csak a „lovasok” ugrottak meg az ütéseimtől, nem a lovak s tértek vissza majd utána a lovaglás eredeti üteméhez. Ez azért kellett, hogy lássam, melyik, milyen képzett lovas, hogyan ülik meg a lovaikat hirtelen akadály, eset közben is.
Meg voltam elégedve, ezért a „kerítés” megtekintése után a mezőn át az erdő felé vezettek, de több árkon-bokron át, amit át is kellett ugratnunk. Jól vették az akadályokat s hamarosan az erdőhöz érkeztünk, de kiderült, nem itt van a tó, hanem egy kicsit odébb, ezért az egyik állt az élre a megkerülve az erdőt vezetett már minket a kiserdőhöz s ott is a tóhoz ügyesen, mert nem kellett leszállnunk a lovakról, hanem a fák között egy átjárón is elértünk a kis tó partjára.
Ott kiköttettem velük a lovaikat a fákhoz s őket a vízbe küldtem, majd kis pancsolás, úszás után kiparancsolva az egyik hanyatt, a másik hasra feküdt a homokos parton s az előre odakészített cövekekkel, cövekekhez X alakban kikötöztem őket, jól meghúzva a köteleket.
Elégedetten néztem meg a „munkámat”, majd odatérdeltem a hanyatt fekvő fölé s hagytam, hogy a nadrágomat letolva a szájába lógó golyóimat megízlelje, nyalogassa, szopogassa s utána még a már meredező farkammal is megkínáltam megfordulva s hagytam, hogy felállítsa keményre azt. A már meredező dárdámat azonban nem benne, hanem a hason fekvőbe nyomtam később, miután előtte azért alaposan megujjaztam egy-, majd két ujjammal is, tágítás gyanánt. Bár hosszan s élvezettel jártam ki-be benne, de nem mentem el benne sem, de kívül sem, hanem a lovaglóostorral kicsit őt is, no meg a másikat is megkenegettem s így szóltam végre hozzájuk:
- Itt maradtok így, míg a másik kettővel ide nem érek. – somolyogtam. S mivel nem válaszoltak rájuk dörrentem: - Megértettétek?
- Igen, Uram, természetesen. – hallottam már tőlük egyszerre, de az egyiktől ezt is:
- Ugyan hova mehetnénk innen így, mikor mozdulni sem tudok. – nyögte ki.
Ezért a szövegéért még kapott párat a feszes popójára is, mert ő feküdt hason, de a vádlijaira s a talpaira is.
- Így már jó lesz? – kérdeztem meg cöcögve s elléptem, mert nem akartam újabb szöveget hallani, hogy ne kelljen büntetnem érte.
Visszalovagoltam hát az istállóhoz s a padról leoldoztam a két rabszolgámat, akik kérdésemre elmondták, hogy pár, arra járótól is kaptak még „kenegetést” a popóikra, de nem sziszegtek, erősítették meg mindketten.
- Helyes, így kell ezt tenni. – dicsértem meg őket, de tőlem ezért kaptak kettőt-kettőt.
- Most pedig talpra! Vegyetek futócipőt s iramban vissza, ide a karámhoz! – utasítottam őket s közben magam egy-egy futószárat kerestem s azzal vártam őket.
Mikor megérkeztek külön-külön átvetettem a futószárakat a nyakukon, majd a hónuk alattam vezettem vissza, hátra, s úgy vettem a kezeimbe azokat. Ők közben a lovam mellett jobbra álltak, mikor kiadtam az utasítást:
- Előre, futólépésben a karámon át a mezőre! Cél a kiserdei tó.
Így ügettünk keresztül a mezőn az erdő felé, de nem figyeltem eléggé, mert közben már azt terveztem fejben, mit s hogyan fogok tenni velük,s ezért az erdőt nem jobbról, mint az előbb a másik kettővel, hanem balról, az országúthoz közelebb kerültük.
A telek mellett lévő országúton, éppen egy személygépkocsi haladt, velünk szinte párhuzamosan. Benne két fiatalabb csaj ült. Csak az egyik láthatta meg a futó srácokat, nézett oda, majd a vezető csajt is figyelmeztethette, aki lelassított erre s olyan lassan haladt, ahogyan a srácok mezítelenül a lovam előtt futottak a mezőn, az erdő mellett. Aki nem vezetett, az előkapta a mobilját s éppen fényképezni akart, de ekkor éreztem, hogy a kötőfékek lazulnak, így felocsúdtam fantáziálásomból és látva a helyzetet rákiáltottam:
- Ne tegye azt kisasszony, kérem, hogy ne tegye! A látszat csal! A „futók” fiúk, nem mének, azaz lovak, ezért vannak emberi jogaik, s ilyen az is, hogy engedély kell tőlük, ha le akarják fényképezni őket! – hallhatták a kocsiban.
A csaj kicsit fintorgott, de végre eltette a mobilját, majd utána visszakiáltott az ablakon át:
- Jók a „lovai” Uram. „Élethűek”.  Ha nem mének, mint mondja, és aminek mi néztük őket, akkor nem lehetne kis időre megállniuk, hogy maguk is nyilatkozhassanak arról, hogy mit szeretnének ők, igazán s nem ön döntene helyettük? – kérdezte.
- De, lehet, hóóó, állj! – adtam ki a parancsot s húztam meg a kötőfékeiket.
A „pacik” lassítottak, majd megálltak, de kicsit ziháltak még a futástól.
- Tessék, kérdezhetnek! – szólítottam fel a csajokat.
Azok is megálltak a kocsival, kiszálltak s megkerülve azt, átugrották az árkot s közelebb léptek hozzánk, ahol mi álltunk hármasban.
- Nem lehetne kis ideig bérelni őket?  - kérdezte meg a vezető csaj tőlem.
- Mi célból, kisasszony? – incselkedtem vele. – Nagyon jó vérűek! – jegyeztem meg incselkedve s kissé elmosolyodva.
(folyt. köv.)