Új élet 2. rész

A lány megkönnyebbült. Végre maga mögött tudhatja a múltját. Végre elengedheti. Oly könnyen szabadulhat meg tőle, mint ahogy a lágy szellő kapta fel a papírfecnit. Ez az ő reménye. Ez hajtja előre. Ez tudatosul magában, akárhányszor csak arra gondol: Az életét hagyja maga mögött. S talán kezd egy újat. Talán nem ő rendelkezik vele, de megváltásra lelhet. Ott ült a széken, várva. Minden egyes másodperc, ami eltelt, egy végtelenségig tartott. Minden egyes másodperc, ami eltelt, tovább borzolta a kíváncsiságát, egyben kedélyét is. Kicsit izgatta, hogy az idő rabságába került, kicsit bosszantotta.

Kisvártatva a férfi mellé lépett. Kilépett a sötétből, s odaállt elé. Olyan volt, amilyennek elképzelte. Igazán tekintélyt parancsoló. Magas férfi volt, nagyon rövid, fekete hajjal, barna szemmel, kreol bőrrel. Talán félvér lehetett, talán latin származású. A lány érezte, hogy ezt valószínű sosem fogja megtudni. Nem hogy megkérdezni nem meri, de megszólalni sem. A lány szeme tovább pásztázta a férfit. Csak apró, lopott tekintetekkel merte felmérni, nem akarta feszegetni a határokat, sem azt a bizonyos húrt. Arca erős, sármos volt, öntudatos, szinte parancsoló tekintettel. Egy fekete izomtrikót hordott, ami igazán kiemelte sportos, nagyon erős felsőtestét. A karjain szinte duzzadtak az erek. Fekete nadrágot viselt, övvel, és egy feltűnően elegáns bőrcipővel. Jól szituált férfi benyomását keltette, igazán kellemes megjelenéssel. Ez cseppet megnyugtatta a lányt. Jó érzés volt, hogy legalább egy olyan férfi kezébe adja talán az életét, aki megfogja őt. Akire férfiként tud tekinteni.

A férfi lassan a lány arca felé nyúlt, ujjaival finoman felemelve a fejét, hogy a szemébe nézzen:

- Most még elmehetsz - mondta.

A lány csak ült a széken, miközben a férfi szigorú tekintetében fürdött. Szigorú volt, de mégis volt benne valami, ami megmagyarázhatatlanul simogatta a lelkét. Valami, ami szinte mágnesként vonzotta, ami magához láncolta. Tudta jól, hogy ez az, amire igazán szüksége van. Nem a bilincs, nem a kötél láncol le valakit. Hanem annál sokkal több. Valami megfoghatatlan. Valami megmagyarázhatatlan. Valami, amit talán nem is kell megérteni...

- Nos, hogy döntesz? - kérdezte kisvártatva.
- Nem akarok elmenni, - felelte a lány, majd folytatta mondandóját:
- Szeretnék itt maradni. Szeretném magam mögött hagyni a világot, az életem. Mindent. Ide akarok tartozni. Legyen ez a hely bármi. De odakint nekem már nincs helyem.

A férfi sóhajtott egyet, majd elsétált a szoba másik felébe. Megfogott egy karszéket, odatette a lánnyal szembe, majd ráült. Ismét a lány szemébe nézett, s belekezdett monológjába:

- Ha itt maradsz, elveszítesz valamit. A szabadságod. Az életed. A méltóságod. Az akaratod. Az érzéseid. A vágyaid. Az önállóságod. Mindened. Ha itt maradsz, nem leszel semmi, és senki. Szolgálatra leszel ítélve az idők végezetéig. Az életed adod a kezembe. A tested és a lelked egyaránt. Elvehetem, ha akarom. Rendelkezhetek vele. Attól a pillanattól fogva az életed nem a saját kezedben, de még csak nem is Isten kezében van, hanem az enyémben. Én leszek ezentúl mindened. Az életed, létezésed értelme, Urad és Parancsolód, az istened, mindened.

A lány csendben figyelve hallgatta tovább a férfit:

- Egy alázatos rabszolga leszel csupán, semmi több. Aki szó nélkül lesi minden óhajom és sóhajom. Aki kérdezés nélkül teljesíti a rá szabott parancsot. Akinek a testét és a lelkét is a Pokolba taszítom, akit magam uralma alá hajtok. Akit velejéig rontok, megalázva, elvéve minden emberi méltóságát. Még mindig maradni akarsz?

- Igen, szeretnék. - felelte a lány kissé félénk hangon.

- Szerinted ilyen választ vártam?

A lány hirtelen nem tudta mire vélni a kérdést, nem értette, hogy most mi történik. Ekkor a férfi erősen megragadta a lány haját, majd hirtelen közelebb rántotta, szinte összeért az orruk.
- Szóval?
- Maradni szeretnék, amennyiben megengedi.... Uram.... felelte újra a lány.
- Nos, egy fokkal jobb.
Ekkor a férfi elengedte a lány haját,felállt a székéből, majd a kezét nyújtotta. A lány megfogta a férfi kezét, majd felállt.
- Gyere velem, megmutatom hol lesz a helyed. - mondta a férfi.

Elindultak a szobán át egy folyosóra. A folyosó szintén sötét volt, alig szűrődött be valami fény. Hogy honnan jött, nem lehetett tudni, de valahonnan beszűrődött.
A folyosó végén volt egy ajtó. Fémből készült. Volt rajta egy rács, mint amilyen a börtönajtókon lenni szokott. A férfi elővett egy kulcsot, amivel kinyitotta az ajtót.
Bent valamennyire világos volt, egy kis fény szűrődött be egy ablakon keresztül, ami magasan helyezkedett el. Rajta kívül is és belül is rácsok. A szobában volt egy ágy. Legalábbis valami, ami annak nézett ki. Olyan volt, mint egy leselejtezett katonai, vagy kórházi vaságy. Más nem is volt a szobában. Semmi több.

A férfi rámutatott az ágyra, s azt mondta: - Ülj le ide, és várj meg!

A lány leült, közben tekintetével fürkészve a szobát. Kezeit a combjára tette, s várta, hogy a férfi visszajöjjön. Nem sokára vissza is ért, a kezében tartva valamit. Odadobta a lánynak az ágyra. Egy vastag bőr nyakörv volt, rajta három karika, a középsőhöz egy póráz erősítve.

- Ez lesz ezentúl a szolgálóruhád. Ebben fogsz lenni. Ez lesz a te ruhád, pizsamád, mindened. Megértetted?!
- Igen Uram, megértettem.
- Helyes, akkor vedd fel, fél óra múlva itt vagyok. Addig öltözz be és várj az ágyon ülve!
- Igenis Uram. - felelte a lány.

Szinte ki sem mondta, az ajtó máris csukódott. Egy kis kattanást hallott. A kulcs fordult el a zárban. Valóban rab lett. Ez az érzés ugyanakkor kifejezett mód kellemes melegséggel töltötte el.

Megfogta az odadobott nyakörvet, kicsit nézegette, majd felrakta a nyakára. Ruháit levetette, hiszen a férfi szavai azt sugallták, hogy nem lehet rajta, csak ez. Ott ült az ágyon, s arra várt, hogy a férfi visszajöjjön...