Titkos Napló (2. rész)

Egy hete érkeztünk meg csodálatos nászutunkról.Teljes figyelmemmel akartam kísérni Őt, akinek figyelmességéről már udvarlása idején is meggyőződhettem. Amikor eljegyzett megfogadtam: Soha, semmiben, semmikor nem hagyom magára. Társa leszek mindig, minden körülmények között. Mert meg akarom tartani őt, mert a magam tevékenységi körét nem akarom a kamra - konyha - cselédség háromszögére korlátozni. Elhatározásom annál is könnyebbnek bizonyult, mert ritka jóságú emberként, mosolyogva vezet, a számomra eddig ismeretlen utakon. Türelmesen, hosszas magyarázatokkal elégíti ki áhítatos tudásvágyamat, s én szerető szerelemmel csüggök rajta.

Nem vonta meg tőlem a nászutasok által oly kedvelt éneklő gondolásokat, a Sóhajok hídját, gyertyafényes trattoriákat, vagy a galambok etetését a Piazza San Marco - n. De éreztem, őt a testét - lelkét a mindenféle nációjú szerelmesek számára áruba bocsátó városnak mélyebb titkai vonzzák.

- Kedvesem, amit látott bágyadt napfény volt csupán. A tűnő napfény aranyszínűvé fest mindent. Észrevette, hogy mennyi arany volt ott? A falak freskóin, a templomok mozaikjain, a gondolák festésén, az álarcokon, ruhákon, a tányérok díszítésén és a csészék peremén? Nem véletlen, hogy Bizánc kedvelt színe is a mélyarany volt.

- Tűnő napfény? Mélyarany? Hiszen verőfényes dél volt...

- Úgy hiszi? Akkor majd megmutatom magának, milyen lesz Velence néhány évszázad múlva, amikor már a szerelmesek sem hisznek majd a régmúlt dicsőség káprázatának.

- Hová megyünk?

- Ravennába, az üres sírok elfelejtett városába. - felelte.

Ravenna poros és kopott. A töredezett téglák képtelenek visszaverni a fényt, az ott ólálkodik a fullasztó porban, elviselhetetlen meleget teremtve. Az épületek mintha guggolnának, eredeti nagyságukat talán csak a falak tövébe ülve lehetne érzékelni. Az egész porködbe burkolódzó, mocsárba süppedő város, mintha szégyellné régi dicsőségét.

- Van mit szégyellnie Kedvesem. Itt egy birodalom tűnt el. S a város senkinek nem hozott szerencsét - aludjunk, suttogta...



Összetört tagokkal, borzalmas álmoktól gyötörten ébredtem. Azt, hogy mikor tért nyugovóra a tegnapi éjszakán, azt nem tudom. Mióta nászutunkról visszatértünk külön szobánk van. Ő gyakorta későig ébren marad, dohányzik, sétál, zavarná nyugalmas alvásomat, mondta. Távollétünk alatt csodás hálószobát rendeztek be nekem, melyet azért gyakorta megoszt velem. Boldogságomra gyönyörű, márvány fürdőszobával is meglepett.

- Jó reggelt kedvesem! Jól aludt? Egészségére! - emeli felém a mai napon soros kupicát, mintha mi sem változott volna.

Várakozó mosollyal feküdtem az ágyon, combomat hívogatóan kitárva. A gyengéd érintés úgy hatott rám, mint a villámcsapás.
Szó nélkül mellém simult... A vékony selymen át éreztem a keze súlyát vállamon, bajusza nyakszirtemet csiklandozta. Végigcsókolta a vállamat, nyakamat, fültövemet, ujjaimat egyenként vette sorra, aztán fel a karomon, hónom aljáig, de altestemet óvakodott megérinteni. Átadtam magam becéző kezének, és éreztem, felszáradnak a könnyeim. A jól ismert érintésektől lassan megnyugodtam, már szembe mertem fordulni vele. Lebocsátottam hálóingem pántját, és széles, fekete mellkasára bújtam. Megkerestem az ajkát, és csókoltam, haraptam, amíg el nem fúlt a lélegzetem. Végig - kúsztam a hasán, mellén, úgy tapadtam hozzá, hogy bőröm vöröslött, mellbimbóim minden érintéstől fájdalmas - keményen lüktettek. Mindent megadtunk egymásnak, ami csókokban és simogatásokban adható, csak deréknál lejjebb nem mert nyúlni egyikünk sem. A csípőmön összegyűrődött hálóing, még megnyugtatóan fedte fenekemet, de combommal már éreztem, férfiassága sürgetőn szegeződik nekem. Ölem befogadásra készen lángolt, amikor hanyatt fordított, és rám nehezedett. Újra a gyengéd, figyelmes férjem volt, aki lassan, óvatosan hatol belém, és egészen kitölt. Majd mélyen kelyhembe fészkelve magát, megfordult, és erős testére ölelve lassan ringatott. Nem hagyott felemelkedni, csókolt és simogatott közben. Összezárt combjaimat, csípőmet tornáztatva, úgy éreztem kelyhem csendesen hullámzik nemiszerve körül. Arcomat vállgödrébe szorította, úgy adta át magát a gyönyörnek. Lassan csillapodott szívem dobogása, vállára támaszkodva mosolyogtam le rá...
Lehunyt szemmel, kimerülten feküdtem mellette. Büszkeségem, s a kivívott diadal feledtette az odalent lassan múló fájdalmat. Mosolyogva adtam át magamat hálás csókjainak, becézéseinek. Most csak az én örömömmel törődött.


Folyt.