Tízpróba

“Azt csinálsz velem amit akarsz” – érkezett az üzenet. Hogy ez most vezeklés a közelmúlt bűneiért, vagy felhívás egy perverz keringőre, az teljesen mindegy. Büntetést fog kapni, feszegetni fogom a kezdő szubmisszív énjének határait, mély nyomokat hagyva az elméjében, és lassan múló nyomokat a fenekén. Sportot űzök belőle, úgymond. Egy új sportot.

A név régi, és miközben teljesen meztelenre vetkőzik, illetve én kipakolom a táskám tartalmát, ismertetem a szabályokat. Tízpróbának neveztem el a játékot, amely bár férfisport, ebben a verzióban egyetlen női résztvevő lesz, ő. Kissé riadtan nézi az előkerülő tárgyakat, de egy csók és a pucér testének végigsimítása oldja a feszültséget. Tíz eszközt hoztam, és mindegyikkel el fogom verni a popsiját. Az ütőhangszerek között van olyan, amellyel már találkozott használat közben, de vannak számára teljesen újak is. Mindegyikkel tíz ütést fog kapni, de hogy csavarjunk egy kicsit a dolog egyszerűségén, mindezt bekötött szemmel fogja elszenvedni. És a tíz ütés alatt ki kell találnia, hogy éppen mivel ütöm a fenekét. Az ágyra térdeltetem, négykézláb. Mellé teszem a hozott tárgyakat, figyelmeztetem hogy jól vésse az agyába a neveiket, mielőtt az éjszakai szemtakarót a szemei elé húzom. Izgalmában fel sem tűnik neki, hogy mindössze kilenc eszközt tettem az ágyra, de egy biccentéssel és egy bizonytalan “igen” válasszal jelzi, hogy készen áll.

Megsimogatom a hátát és a popsiját, majd teli tenyérrel egy jó nagyot csapok a feneke jobb felére. Első eszköznek a tenyeremet választottam, ő pedig egyelőre nem mondja, de felismeri hogy puszta kézzel kapta az első ütést. Alaposan ismeri már a kezemet, hiszen így kezdődött közöttünk ez a furcsa, spontán bdsm jellegű egymásra találás. Imádom a pirosodó popsit, a rövid ideig élénk tenyérnyomokat, és a lassan melegedő, feszes bőrt, amint kiosztom neki a maradék kilenc csapást is. Kisebb nyögéseken kívül nem sok reakciót vált ki belőle az első tízes sorozat, és magabiztosan rá is vágja, hogy a kezemmel ütöttem. Jó kislány.

Na akkor térjünk át egy komolyabb játékszerre, gondolom magamban, és kézbe veszem a bőr övet. Háromszor-négyszer a csuklóm köré tekerem a csatos felénél, hogy minél jobban tudjam megsuhintani, és egy nagyot sózok a hátsójára. Ez már felszisszenést ér, és az eddigieknél kicsit többet várok a következő csapással, amely nagyot csattanva hagy egy piros sávot mindkét farpofán. Kis izgés-mozgás, míg visszakerül a kezdő pozícióba, és a maradék nyolc ütést fegyelmezetten, komolyabb hanghatások nélkül tűri. “Valamelyik öv” – válaszolja, és a bónusz kérdésre is jól felel, mert eltalálja, hogy ezzel már egyszer kapott. Időt hagyok neki, megsimogatom és megpuszilom az egyre jobban égő fenekét, és újabb eszköz után nyúlok.

Következő versenyszámnak a kis bőr korbácsot választom. Ezzel már többször is találkozott, és talán már haladó annyira, hogy ki is nőtte ezt a bevezető eszközt. Éppen ezért teljes erőből és viszonylag gyorsan kapja meg a tíz ütést, a bőr korbács húsz kis ága sem nagy fájdalmat, sem erős hangokat nem okoz, és a megfejtés is gyorsan érkezik: “Korbács”.

Valami keményebb hatás kell, mielőtt még nagyon elbízza magát, és ehhez a legjobb, ha anyagot váltok. Elég a bőr dolgokból, térjünk át a fára. Magamhoz veszem a fakanalat, és egy kis hatásszünet után nagyon nagyot verek vele a pirosodó popsijára. A reakció ezúttal egy fájdalmas nyögés, és előrehúzódás, és láthatóan fogalma sincsen, mivel kapott. A második ütést a feneke másik felére mérem, és utána végigsimítom a még nem piros részeket a fakanállal, hogy könnyebb dolga legyen kitalálni. Felváltva, kis szünetekkel verem a segge két oldalát, a hanghatásokból és a mozgásából azt szűröm le, hogy ezt a versenyszámot már annyira nem élvezi. A kérdésre, hogy mivel kapott, kis gondolkodás után jó választ ad, én pedig megsimogatom a hátát, majd a hajánál fogva hátrahúzom a fejét, hogy térjen vissza az eredeti pozíciójába.

A következő eszközt utálja, tudom jól. A kemény műanyagból készült, fa betétes vonalzóval kapott először igazán, ezért biztosan fel fogja ismerni. Nem is húzom az időt, gyorsan és nagyokat csapok a fenekére, ő pedig már az első után egy kedvetlen “Neee, ez a vonalzó” reakcióval próbálja elérni, hogy a többi csapást elkerülje, de ez nincs a játékszabályban. Fáj neki, én pedig a vonalzó lapjával végigsimítom a gerince mellett, egészen a fenekéig, utána pedig az élét kissé a puncijába nyomom. Minden szenvedése ellenére igencsak benedvesedett, a vonalzón is lefolyik az átlátszó-fehéres lé, és ugyan ilyesmiről nem volt szó, de úgy döntök, megérdemli hogy akció kövesse a kéjesen elnyögött “Kúrj meg!” kérést. A fenekét kissé lejjebb nyomom, gyönyörködöm a pirosodó fitnesz popsijában, majd beteszem neki és gyorsan, keményen, kutyapózban dugom. Öt percet talán, aztán legnagyobb bánatára kihúzom a farkamat, és folytatnám a tízpróbát, de a popsiját nézve eszembe jut, hogy ezúttal függőleges csíkokat szeretnék látni. Ismét a hajánál fogva megfordítom, hogy felém nézzen, utasítom hogy nyissa nagyra a száját, és ezúttal oda teszem a farkamat, miközben újabb eszköz után nyúlok.

Nemrégiben szereztem egy remek övet: nem a hagyományos csattal van ellátva, hanem apró fémbarázdák vannak a bőr alatt az egyik végén. Még nem próbáltam fenekeléshez, de ez remek alkalom, így kicsit összehajtogatom a jobb fogás érdekében, és ahogyan előttem fekve szopik, ráverek egyet a fenekére. Összerezzen, a szopást is abbahagyja, de visszateszem a szájába, és újból csapok egyet. A bőre és a fájdalomküszöbe is jobban bírja, mint gondoltam, mert a következő ütéseket már szótlanul, a farkammal a szájában tűri, én pedig gyönyörködök munkámban a szemben lévő tükörben. “Valamilyen öv, vagy nem tudom”, érkezik a még épp elfogadható válasz, én pedig az arca és a haja simogatásával, valamint dicsérő szavakkal nyugtatom meg, mielőtt visszafordítom nekem háttal, négykézláb.

Következőnek a műanyag szárú, de bőrből készült szívecske végű paskolót választom, ami ismét egy nem túl kemény eszköz, viszont remek hangot ad, amikor a bőrön csattan. Kiosztom a tíz ütést, halk nyöszörgés a válasz rá, és kétszer kell rákérdeznem, hogy mivel kapott éppen. “Nem tudom, nem érzem, ég az egész fenekem”, érkezik a rossz válasz, így az eszközt félreteszem, hátha később majd felismeri.

Valóban kezd teljesen vörössé válni a szép feneke, érintésre pedig nagyon meleg a bőr az elvert részeken, de a következő játékszert biztosan élvezni fogja. Teljesen véletlenül, tulajdonképp pakolás közben keveredett a szexjátékok közé az ugrókötél. Gondoltam hogy kötözéshez is alkalmas, és esetleg fenekelni is lehet vele, most utóbbit próbálom ki. Alaposan a csuklóm köré tekerem, végzek pár próbasuhintást a levegőben, majd melléállok, és becélzom a tőlem távolabbra eső farpofát. Nagyot ütök, és a hatáson én is meglepődöm, meglehetősen élénk és hurok alakú nyomot hagy az amúgy is piros fenekén a kötél. Ez tetszik, olyan mintha két ütés lenne egyszerre. Neki annyira nem, látom hogy a kezdés óta először markol bele igazán erősen az alatta lévő plédbe, hogy így viselje el a fájdalmat. “Auu”, “Nagyon csííp”, “Ááá”, egyre őszintébbek a reakciók, és nem fogom vissza magam, erőseket ütök a kötéllel, szép nyomokat hagyva. Vagy az intenzív fájdalom miatt, vagy az eszköz ismeretlensége miatt, de elsőre nem tud válaszolni, majd mikor a kötéllel végigsimítom a combjait, helyesen válaszol.


Nagyon jól tűri, ezért úgy döntök, hogy mindkettőnk élvezetére ismét megdugom egy kicsit. Ismét kutyapóz, némi popsi cirógatással vegyítve, időt adva a bőrének a regenerálódásra, az agyának pedig a kitisztulásra. De nem csinálom sokáig, pedig nagyokat nyögve élvezi, inkább előveszem a következő játékszert, a hajkeféjét. Tenyérnyi, lakkozott fa rész a hátoldala, mindkettőnk számára új eszköz. Pozícióba helyezem, és ráverek egy nagyot a fenekére, ő pedig egy rövidet, de nagyot sikítva jelzi, hogy ez nagyon fáj. Észlelve, hogy tömegét tekintve talán ez a legnehezebb eszköz, és csúnya nyomokat is hagyhat, talán a játék során először kicsit visszafogom magam, és nem ütök annyira erőseket. Sőt, öt után megmasszírozom kicsit a fenekét, csak utána folytatom. Így is csak a párnába harapva bírja a tíz ütést, és arról sincs fogalma, hogy mivel kaphatott. Talán ha jobban figyelt volna, mikor megmutattam neki a fegyverarzenált, kizárásos alapon kitalálhatná, de így a hajkefe is a félrerakott eszközök közé kerül, a paskoló mellé.

Megnyugtatom, hogy már csak egy versenyszám van hátra, és az egyetlen állva maradt versenyzőt, az ágat veszem a kezembe. Idefelé egy diófáról szedtem le gondos válogatás után, és ugyan nem egy pálca, de jó ujjnyi vastag, fél méter hosszú, és elég rugalmas. Ha az utolsó tíz ütés bejelentése meg is nyugtatta, a levegőben kipróbált suhintások hangjának hatására összerezzen. Mindketten tudjuk, hogy a legdurvább eszközt hagytam a legvégére. Előre felkészül a fájdalomra, nem tartja a négykézláb pozíciót, hanem a könyökére ereszkedve várja az ütéseket. Az első, nagy erejű ütés hatására azonban még ennél jobban is szétesik, és ismét csak a párnába harapva bírja, hogy ne ordítson teljes hangerővel. Jól célozva, erősen, kíméletlenül kimérem a tíz ütést, és gyönyörködöm az egymás alatt szépen sorakozó csíkokon. A piros ötven árnyalatában pompázik a formás feneke: különböző formájú, színű, irányú és idejű nyomok díszelegnek rajta. Azt is megértem, miért fájt neki annyira az ugrókötéllel kimért csapások egyike: a hurok alakú nyom alsó része a punciján keresztül halad, azért szenvedett annyira látványosan.

Maradt még két eszköz, amelyeket nem sikerült azonosítania, de mivel jó kislányként bátran állta az ütéseket, eltekintek attól, hogy ezekkel újra kimérjem a 10-10 csapást. Helyette inkább rávezetem, miket nem talált el: a hajkefe másik oldalával végigsimítom a fenekét, és ugyanígy teszek a paskoló másik végén lévő csiklandozós tollal is. Így már könnyű, érkezik is a két jó válasz, én pedig lefekszem mellé az ágyra. A szemtakarót levéve veszem észre, hogy néhány könnycsepp is kicsordult. Letörlöm az arcáról, megcsókolom, simogatom, és megdicsérem, hogy nagyon jól állta a büntetést. Akárcsak ő, én is eléggé felizgultam a fenekelés alatt, ezért lefekszem, és kimondom a varázsszót, amit mindig annyira vár: “Beleülsz?”