Álmatlanság kéje (1)

Épp lefekvéshez készülődtem. Befejeztem a filmet, elszívtam az első száll cigarettám. Egy nap kétszer szoktam dohányozni. Az elsőt azért szívom, hogy kibírjam a másodikig. A pohár borom, utolsó kortyát a cigim első füstjével nyelem. Ma is rendeltetésszerűen ment minden. Aztán lefeküdtem.

- Miért ezt a könyvet ajánlotta? Mióta olvasom, mióta újra ez jár a fejemben, megint rosszul vagyok. Egyszerűen nem értem, miért akarna kétségbe ejteni, mikor a dolga, éppen ellentéte a betegségemnek. Eleve úgy akarja kicsikarni belőlem az empátiát, hogy én számomra a nők, nem is voltak sosem antipatikusak.

Majd beletúrtam a hajamba. Úgy, ahogy megfáradva egy férfi elidőzik egy megragadt gondolaton. Egyáltalán ha még gondolatokkal időzni értékes dolognak számít. A függöny félig volt elhúzva. A falon a hold fényes s árny sötétsége húzódtak a mesgye éles határán. Megpróbáltam elaludni, viszont ahogy lecsuktam a szemem, arra lettem figyelmes, hogy ámbár szemem fényét lekapcsolom, az mégis világít. Kinyitottam újra, megjegyeztem a sötétségben a tárgyak állását, mindent jó alaposan végig szemléltem. Becsuktam a szemem ismét, s újfent azt láttam!

- Miért nincs sötétség? Most képzelődöm?

Újra és újra eljátszottam ezt a próbát, de nem változott semmi. Nem értettem. Elfordultam. A takaróm felét az ágy szélére engedtem, hátam és lábaim felét átadtam a friss levegő simogatta érzetnek, majd az előttem tengő élettelen, érzéstelen tárgyra, a párnámra meredtem. Csak elvesztem a bordázatában. Magányos voltam. A farkam már a lefekvés óta merevedvén roskadt testemre, de nem érdekelt. Egyszerűen nem volt hozzá kedvem, nem akartam, nem akartam ezen érzetem magaslatán foglalkozni ezzel a buja mocsokkal, nem akartam bestiális ösztönök irányította tudattalan szervemnek teret adni, uralmat kínom felett!

- Miért nem vagy itt? Nem látod, hogy magányos vagyok? Hogy tudsz te így nyugodtan aludni, miközben én odaadtam egészségem, s te betegséggé kínoztad.

- Nem tudom - suttogta egy reszkető hang mögülem.

Megfordultam, s ott volt anyaszült meztelen, teljes szépségében. A hátamon feküdtem, egyszerre hullám módjára egy zsibbadás járta végig teljes testem, fejem csúcsánál szédülő mélységbe taszítva elmém. Mi több zsibbadás, egy furcsa értelmezhetetlen áramütés. Négykézláb felém mászott, a nőiesség pompás bájával. Gesztusának minden mozzanata kifejezte a szebbik nem égő szeszélyes vadját. A fenekét a magasba tolva, mint ahogy egy kiscica nyújtózkodik, szépen végig vándorolt kezeivel a testemen, miközben neki kezdett:

- Régebben sokat gondolkodtam azokon amikről beszéltél. Állandóan ugyanazt szajkóztad, nagyon idegesítő volt. Egyszerűen nem fogtad fel, hogy értettem amiről beszélsz, de nem érdekelt. Én nem akarok olyan lenni, mint amilyennek akarsz engem - itt érte el a nadrágom pántját, s miután a takarót kecsesen arrébb hajtotta, belekapaszkodott és végig húzta csontos, hosszú lábaimon, körme hegyével véletlen végig csikarván kissé kiszáradt bőröm -, mert nem tudok olyan lenni. Mert fáj olyanná válnom. Túl sokat vártál tőlem.

S abban a pillanatban mohón szájába vette addigra már keményre duzzadt, magasan ágaskodó farkam. Próbáltam odakapni a kezéhez, nem engedni neki ezt, de nem tudtam. Nem mozgott a testem! Csak ott feküdtem tétlen.

- Miért csinálod most ezt? Nekem erre nincs szükségem! Én ezt nem akarom! Te neked nincs jogod helyettem dönteni a magam sorsáról! Az én életem én irányítom, s neked, ha csak úgy nem akarom, az ég világon semmi beleszólásod nincs!

A farkammal a szájában a szemembe nézett. Épp ékességem tövénél járt. Ajkait hosszasan a nyáltól áztatta farkamon, az ajka és a farkam közé préselt nyelvével végighúzva felegyenesedett, majd szakadozó nyálas szálai elválasztva száját duzzadt makkomtól, végig húzta középső és mutató úját szája teljes hosszán, válaszolt: - Nem tehetem. Nem te mondtad, hogy a tetteinkért felelősséggel tartozunk? Nem hagyhatlak szenvedni, nem hagyhatlak a mételyben ahova én löktelek le. Hát kérlek engedd, hogy segítsek most, és bocsáss meg nekem!

(folyt. köv)