Sophie II.

Vannak dolgok, amik összetartoznak. Létezhetnek egymás nélkül és léteznek is. De időről időre keresztezik egymást, egymásba fonódnak. Ilyen lehet az éjszaka és a félelem is. Azonban erről a párosról egyetlen pozitív dolgot mindenképp ellehet mondani. Mégpedig azt hogy igazságosak. Bárki, bármikor kerülhet egyik vagy másik oldalra. És a változás legtöbbször egyetlen pillanat műve.
Sophie eszméletvesztése nem tartott sokáig. Néhány perc maradhatott ki az életéből mindösszesen. Erős lány volt. Testvéréhez hasonló elszántság kitartás és jellem ötvöződött benne annak depresszáns és magányt kereső vonásai nélkül. Mikor kinyitotta a szemét a fején érzett fájdalom kisebb volt, mint a büszkeségének megcsonkítása és önbecsülésének meggyalázása miatt érzett dühe és haragja volt, amit az idegen férfi irányába érzett. Ha élni akar, csak magára számíthat. Gondolatai villámgyorsan tisztultak ki. A világ körülötte újra megtelt érzéssel és a valóság elfoglalta helyét az elméjében. Szabadban van. Nem a férfi járművében. Mégis mozog. Érezte a hátán a kavicsos utat. A férfi szorítását a bokáján. Visszahúzza az erdőbe.
A férfi rettenetesen dühös volt a lányra. Ilyen még sosem fordult elő vele. Soha senki nem állt neki úgy ellen. a lány hirtelen támadása ellene meglepte és elvesztette a fejét. Nem akarta bántani. Legalábbis egyelőre. Most azonban dühös volt és véget akart vetni az éjszakának méghozzá gyorsan. Nagyon meg fogja bánni a viselkedését. Lábánál fogva húzta a lányt az úton. Eddig könnyen ment, de néhány lépés óta mintha nehezebb lenne.
Magához tért. – futott át az agyán. És egyből küzd.
Még dühösebb lett. Szinte eldobta a lány lábát a kezéből. Megfordult és egy pillanat alatt a lány mellett termett. Lenyúlt Sophiért és egyetlen rántással talpra állította. Sophie arcán még mindig vékony csíkban csörgedezett lefele a vér a nemrég szerzett sebesüléséből. A férfi szembefordította magával és sérült arcára hatalmas pofont adott neki. Most már nem a megalázás hanem a fájdalomokozás volt a célja. A lány felszisszent, de ennél többet nem tudott kicsikarni belőle. A lány viszont tudott belőle.
Az ütés nagyon fájt Sophienak. De nem volt hajlandó megadni azt az örömet a férfinak, hogy ki is mutassa. Látta a másik arcán a dühöt és haragot. Tudta, hogy nincs esélye a férfi ellen fizikai erőben. Ezt a pillanatot használta ki a lány. Mikor a férfi arca elég közel került az övéhez hirtelen megcsókolta a férfit. Az döbbenetében mikor a lány elakarta húzni a száját utána ment és ekkor Sophie beleharapott a férfi alsó ajkába. A férfin végigsöpört a fájdalom és el akarta lökni magától a lányt. Ám az fogait erősen összeszorította. Nem engedte csak úgy, hogy a férfi szájának egy részét is magával vitte.

Abban a percben amikor Sophie megtette első lépését a parkban Roberten először futott végig az aggodalom. Még volt néhány perc hátra a megbeszélt időpontig, de a lány mindig előbb érkezett a megbeszéltnél és ezért ő is már hozzászokott ahhoz, hogy kicsivel előbb érkezzen meg a megbeszélt helyre. Ám most nem volt sehol. Robert figyelte a hosszú körutat hátha valahol a távolban észreveszi a lányalakját. Ahogy közeledik felé. Ám akárhogy is próbálta észrevenni nem sikerült. A lány nem jött. Aggodalma mellé már csalódottság is párosult. Jól érezte magát Sophieval és tudta, hogy ez a dolog kölcsönös.
2 hónap telt el az óta hogy hazatért miután megkapta a kinevezését. És néhány nappal később találkozott a lánnyal. Ekkor már évek óta nem látta. Először fel sem ismerte a kislányból majd tiniből nővé érett Sophie Clarkot. Robert tudta, hogy James mindig nagyon vigyázott húgaira, különösen Sophiera. Még a kiképzésük alatt is eltávot kért, hogy elbeszélgessen a lány egyik akkori barátjával. A fiú az óta nem él a városban. Ám Robert tudta azt is, hogy milyen szoros szálak fűzték őt Jameshez és az egész Clark családhoz. James el fogja fogadni tőle azt, amit mástól nem.
A lány azonban most már késett. És ez teljesen szokatlan volt tőle. Aggodalma kezdett átmenni a lány iránt érzett aggodalomba. A másodpercek óráknak tűntek, ahogy várta, hogy megérkezzen, egy hirdetőtáblának támaszkodva, karjait összefűzve maga előtt. Lába idegesen járt.
Belenyúlt a zsebébe és elővette telefonját. Megkereste benne Sophie számát és hívta. A készülék nem tudott vonalat teremteni.
Ez már több a soknál. – gondolta. Jobb, ha elé megyek.
Ellökte magát a táblától és szinte már futva indult el arra amerről a lánynak kellett volna érkeznie.
Néhány perc elteltével a megtette a távot a mi amúgy negyedórába is beletelne. Megállt egy pillanatra pihenni és gondolkodni. Erre biztos nem jön, ha már elindult. Ha még nem indult el, akkor elmegy a lány lakása felé. Meg is tette az első lépést ám egy közeledő autó fényszórója miatt elkapta tekinteté és jobbra nézett. Jobbra egy kis mellékutca volt. A szürkületben még ellátott az utca végéig és jól kivehetőek voltak a park körvonalai. A magas fák egy áthatolhatatlan sötét falat emeltek a szeme elé. Mintha az utca végén nem is lenne más csak sötétség, amiről az ember visszacsapódik, ha nekimegy, vagy egyszerűen magába szívja. Állt és nézte a város közepén álló bizarr erdőt. Hívta és taszította egyszerre. Lelkébe rossz, megfoghatatlan érzés költözött. Érezte a bajt, ahogy szemezett a sötéttel. Nem észlelt semmi mást maga körül csak a távolban őrá váró parkot. Mintha csak ők lennének ketten az egész világon. Ösztönei azt mondták, hogy menjen és nézze meg. Gondolatai azonban próbálták távol tartani. Az első, amit megtanítottak neki, hogy az ösztön lehet csalfa és hiú mégsem hazudik soha. Szembe fordult az utcával. Szemeit tágra nyitotta, de semmi többet nem tudott kivenni. Ekkor csapott bele a gondolat. Mint mikor hideg éri a fájós fogat. Gyomrában érezte a gondolat súlyát és onnan áradt szét egész testében.
Ugye nem mentél arra? Ugye nem?- kérdezte magától.
Választ azonban nem tudott adni magának. Ehelyett elkezdett teljes erejéből rohanni végig az utcán. Egyenesen a park irányába. Most már tudta. Gondolatai és ösztönei mind azt kiáltották neki kórusban: SIESS !!!!!!
Most a férfin volt a sor hogy elessen. Az esés közben ráharapott nyelvére és így száját elöntötte a sós íz melyet saját vére szolgáltatott. Mikor földet ért azonnal megpróbált felkelni. Mielőtt ezt megtehette volna megérkezett az első ütés a gyomrára. Nem tudta honnan szerzett a lány ilyen hamar egy botot, de ott volt nála és egyik ütést a másik után vitte be. Sophie azonban hamar elfáradt. És ez esélyt adott a férfinak hogy kiszabaduljon a csapdából. Arrébb gurult és így a következő ütés már nem őt, hanem a talajt érte és a bot kettétört Sophie kezében. A férfi felállt és rárontott a kimerült lányra. Fizikai erőben, szemtől szemben Sophienak nem volt esélye. A támadója megragadta a nyakát, ujjai szinte teljesen átérték a lány vékony nyakát és nekilökte egy fának. Sophie érezte, ahogy a szorítás kinyom belőle minden levegőt. És semmit nem tehet ellene. A férfi azonban minden dühe ellenére sem akarta megfojtani. Ehelyett kitépte kezéből a még szorongatott bot maradékát és a lány szájához emelte. Megpróbálta keresztben belenyomni a lányszájába, de az nem engedte. Elengedte a nyakát és befogta a lányorrát. Így ha Sophie újra lélegezni akart ki kellett nyitnia a száját. Mikor ezt megtette a férfi durván a szájába nyomta a botot.
- Na, ezt harapdálhatod.
Sophie érezte a fakéreg durva felületét nedves ízét a szájában. A férfi hajánál fogva elkezdte térdre kényszeríteni. Mikor ez sikerült durva rántásokkal letépte a lány ruháit.
Robert villámgyorsan végigrohant a kis utcán és elérte a park szélét. Látta az egyik bevezető utat a szélen és egy másikat kicsit távolabb. Ez a környék teljesen kihalt volt. Ellentétben az utca másik végével ahol nyüzsgött az élet. Mintha egy másik világba csöppent volna. Egy elhagyott és szomorú világba.
Nem lehetett olyan bolond hogy itt jöjjön keresztül. – gondolta. Ez kész őrültség.
elindult a parkon kívül hogy jobban szemügyre vehesse. Túl sötét van odabent. Nem fogja megtalálni. De muszáj bemennie.
Miközben ezek a gondolatok jártak a fejében elérte a középső szélesebb utat. Egy autó parkolt nem messze. De senkit nem látott körülötte. Valami mégsem volt rendben. Aki itt parkol, annak csak a parkban lehet dolga. De mi dolga lenne ott bent bárkinek is? Odaszaladt az autóhoz. Körbejárta, de nem talált semmit. Már épp távozni készült mikor lenézett az utas ülés felőli ajtóra. Először nem tudta mit lát. Mi lóghat ki az ajtónál. Közelebb lépett és lehajolt.
Haj – rázta meg a felismerés. Fekete hajcsomó mely vértől összeszáradva szorult az ajtó mögé. Kinyitotta az autó ajtaját és elvette a hajcsomót. Kezébe fogva és tapintva azonnal tudta kihez tartozik és hogy ez mit jelent. Tudta, hogy elkésett és csak remélhette, hogy nem végleg. Lenézett a földre és észrevette a parkból ki és bevezető nyomokat. Eldobta a hajcsomót és belevetette magát a sötétségbe.