Egy bántalmazott nő története

Annyira megalázónak és fájdalmasnak éltem meg az egészet, hogy soha nem fogom tudni elfeledni. Azt hittem belehalok. Pedig én csak egy boldog életet akartam élni, mint mások... De már nem, nem szeretném, ilyen áron semmiféle képen sem!
Csak ültem a nappaliban és bámultam ki a fejemből, amikor meg hallottam, hogy nyílik az ajtó, haza jött.. Folyamatosan azon jár az agyam, hogyan tudnék meg szökni, de hiszen már az összes létező dolgot megpróbáltam és mindig csak rá fáztam. Fel pattantam a kanapéról és oda mentem hozzá a bejárati ajtóhoz. Ma mindent tökéletesen kell csinálnom, muszáj oda figyelnem minden apró részletre és akkor talán - talán nem fog újra bántani. Le hajoltam és ki kötöttem a cipő fűzőjét majd le vettem a lábáról a cipőt. Ki egyenesedtem a fejem le hajtottam és bámultam a padlót.
-Látod ügyes nő vagy te. Suttogta.
Majd le ült a kanapéra.
-Hozz egy üveg pezsgőt és két poharat, ma ünnepelünk! Közli,azzal a rekedt karcos hangján.
-'Bárcsak haza se jöttél volna.' Gondoltam magamba. Mennyivel könnyebb volna az életem, ha meg halna, meg is ölhetném akár...de nem, nem tehetem. Csak ő tudna ki engedni innen, és ha megölöm akkor sosem szabadulok ki. Be vittem neki az üveg pezsgőt 2 pohárral és le tettem a dohányzó asztalra. Ki bontotta, töltött belőle nekem is és magának is, majd a kezembe nyomta.
-Tudod mit ünnepelünk ma? Kérdezte.
-Nem, feleltem.
-Előre léptettek a cégnél.
-Ez tudod miért jó?
-Nem, feleltem.
-Mert így sokkal több időt tudok veled tölteni itthon. Mosolyogva kérdezte,- ugye örülsz? A szám azt mondatta velem hát persze.. De legbelül ez volt a legrosszabb rémálmom. Miért képzeled azt, hogy én ennek örülök? Annyira meg kérdeztem volna, de nem tehetem. Miért nem veszi észre, hogy gyűlölöm és egyben rettegek tőle?
-Hazudsz válaszolta.
-Látom az arc kifejezéseden, hogy hazudsz. (A picsába!)
-Miért hazudsz nekem te kis kurva?
-Már megint hazudsz nekem te ostoba liba. Örjöngte. Fel pattant a kanapéról és oda vissza járkált, közbe dobálta hozzám a szép és megható szavait. Megint elborult nála a sötétség, a francba! Meg ragadta a hajam és oda cibált a tükörhöz.
-Néz bele! Kiabálta.
-Mit látsz?
-Téged és magamat. Feleltem.
-Nem..!
-Én egy hülye szolga kurvát látok és magamat! Suttogta a fülembe.
-Össze kéne tenned a két kezed, hogy eltartalak és veled vagyok, örülnöd kéne minden percnek amit veled töltök.
-Nélkülem egy senki vagy, egy semmi vagy! Le lökött a földre és pofán vágott, újra és újra meg ütött. Mindenáron fájdalmat akart okozni nekem. Harcoltam, sikítottam, hogy ne tegye, de mit sem ért szavam. A mozdulatai könyörtelenek voltak újra és újra lesújtott rám. Éreztem ahogy elered az orrom vére , de nem tudtam letörölni, egyre fogytán volt az erőm, belefolyt a számba, le a torkomon, mégsem volt íze...folyt végig a számon rá a blúzomra, majd hajamnál fogva megragadott. Éreztem, hogy csomókba hullik ki a hajam. Üvöltve kértem, hogy hagyja abba. Üvöltöttem, sikítottam, ahogy csak a torkomból kifért.
Alig vagyok százötven centi, esélyem se volt ellene a két méterével szembe...Fel cibált a padlóról és rá dobott az ágyra.
- Sírj már kicsit. Na, tedd már meg a kedvemért, hogy sírsz egy kicsit! -üvöltötte. Rekedt volt a hangja, őszinte gyűlölettől csengett. De nem ment. Nem tudtam sírni...Le tépte rólam a blúzom és hasra fektetett. Meg fog erőszakolni. Miért teszi ezt velem? Mert engem hibáztatott a saját gyengeségéért, azt tette amit általában a férfiak többsége szokták tenni akik, a gyenge nőkön töltik ki a saját gyengeségeiket és az elrontott unalmas életüket. Rám mászott, rá ült a lábaimra, moccani se bírta majd ki húzta a nadrágjából az szíját és teljes erejével ütlegelni kezdte a hátamat. A lábaim közt éreztem az erekcióját, hogy a fájdalmaimtól egyre jobban be indul. Tudtam, hogy ismét meg fog erőszakolni. Jöhet itt bármilyen jogvédő csoport a lényegen ez semmit se változtat, mi nők örökké ki leszünk szolgáltatva a férfiaknak... Hogy miért? Mert mi nők sokkal gyengébbek vagyunk náluk, de nem lelkileg, sokkal inkább fizikálisan és ezt igen csak szeretik ki használni és vissza élni vele. Le szaggatta a többi ruhám és meg erőszakolt. Remegve sírtam, hogy ezt újra át kell élnem és nem nem akarom, alig vártam, hogy túl legyek rajta és békén hagyjon.
-Miért nem ölsz már meg?
-Ölj már meg kérlek! Üvöltöttem neki. Nem vágytam semmi másra csak arra, hogy meg haljak, hogy végre vége legyen örökre ennek a gyötrelmes életnek. Ha meg halnék mennyire jobb lenne minden? Meg szűnne az örökös szenvedésem és a fájdalmaim... Meg szűnnék létezni, bár így sem létezem!! Csak egy tárgy vagyok, amit ő úgy használ ahogy neki jól esik. Leginkább szexre használ amikor szüksége van rá és, hogy legyen kin levezetni a dühét, amúgy nem létezem. Az a nő lettem aki sosem akartam lenni... Nem az döbbentett meg amikor legelőszőr meg ütött hanem az, hogy milyen nehezen fogta vissza magát. Meg rémisztett a fel ismerés, hogy mennyire félek a férjemtől. Szánalmat éreztem és gyűlöletet, szánalmat azért mert meg tette, gyűlöletet azért mert, hogy pont ő tette meg ezt velem, pont ő akitől a legkevésbé se számítottam erre. Ezután egyre durvábban fajultak el a dolgok, egyre több verés és erőszakos szexuális közösülés követte egyiket a másik után. Annyira bele lendült, már a külvilágtól is elzárt. Bezárva tart a saját otthonomba a saját férjem és nem tudok elenne tenni semmit..! Nem félek semmitől.. már rég nem. Ezt csak az a nő értheti meg akit már bántalmaztak. Meg halt a lelkem csak a testem él, és csak arra várok, hogy hirtelen elsötétüljön minden...

A nők 60% élettársi vagy házastársi áldozata..
Ez nem egyéni hanem társadalmi probléma..!