Airbus - a kezdetek 9. - avagy a vadállat

Igazán gyönyörteljes heteket-hónapokat éltünk meg Vandával. Csodálatosan kellemes volt minden együttlétünk. Természetesen akadtak kisebb-nagyobb hullámvölgyek, ám utánuk mindig előkerült egy-egy igazán szép, magas hullámhegy is.
Talán említettem már, hogy szerény személyemben különféle alakok élnek együtt, nagyjából elviselhető társbérletben. A hímgorilla, a neandervölgyi, a technokrata szépen elvannak egymás mellett, mindig az lép előre, amelyiket a rendező jelenésre szólítja.
Egyetlen egy, teljesen kezelhetetlen alak flangál közöttük, aki szinte minden szeánszon jelen van, ez a vadállat. Ő személyiségemnek az a része, amelyikről jobban szeretem azt gondolni, hogy valójában nincs is, pedig van, csak a genetikusan és nevelésileg rám rakódott civilizációs máz elnyomja, és kordában tartja. Így aztán a szerencsétlennek meg kell elégednie a partvonalról való bekiabálással. Valahogy úgy kell őt elképzelnünk, mint Dr. Hannibal Lectert, lekötözve, szájkosárral az arcán. Teljesen veszélytelen – hacsak ki nem szabadul.

Történt pedig, hogy Vanda az egyik szeánszunk alkalmával egy különösen dilis napot fogott ki.
- Szeretném, ha ma jó alaposan megkorbácsolná a puncimat Uram! – ezt útban a helyszín felé, a kocsiban suttogta a fülembe és a nagyobb hatás kedvéért megharapta a fülcimpámat, a keze pedig becsúszott a nadrágom alá.
- Ha nem hagyod azonnal abba, nem a puncid lesz az egyetlen, ami bensőséges kapcsolatba kerül a korbáccsal! – mordultam rá.
A játék a legkevésbé sem lett volna ellenemre, de valahogy nem szerettem volna elhomályosult szemmel belerohanni az előttem menő autóba.
Kedvesem engedelmesen kivette a kezét - majd lehúzta a sliccemet, kiszabadította a félszeműt és az ölembe hajtotta a fejét. Én persze mindennek ellent tudok állni - talán a kísértés az egyetlen kivétel – így kéjes sóhaj kíséretében megadtam magam sorsomnak és hagytam, hogy tegye, amit akar, ám a forgalom ördöge közbeszólt. A sor hirtelen megállt, én pedig alig egy hajszállal kerültem el az ütközést. A félszemű ugyan megúszta sérülés nélkül, én azonban olyan állapotban értem a lakásba, mint egy andalúz tenyészbika, amit az utolsó pillanatban lerángattak a tehénről.
Alighogy becsukódott mögöttünk az ajtó, a hajába markoltam és teljes súlyommal a falnak szorítottam. Hallottam, ahogy egy kéjes nyögés kíséretében kiszorul belőle a levegő. Felrántottam a szoknyáját – nem volt alatta bugyi – és durván belemarkoltam a puncijába, miközben ajkam a puha nyakát vette birtokba, épp csak annyira vadul, hogy azért ne maradjon rajta szívásnyom.
Vágytól reszkető kézzel ráncigáltam le róla és magamról a ruhát. Az ágyra löktem.
Még élénken élt bennem az autóban előadott ötletparádé és mivel nekem sem volt ellenemre, a legkönnyebb korbácsot vettem kézbe.
- Tedd szét a lábad, te ribanc!
Vanda szándékos lassúsággal teljesítette a parancsot és a jobb kezével olyasfajta mozdulatot tett, mintha masztizni készülne. Az agyam azonnal neandervölgyi üzemmódba kapcsolt. A hajába markolva valósággal ráhúztam az ágaskodó félszeműre és szinte magamon kívül hördültem rá.
- Vedd el a kezed, mert véresre korbácsollak, Te lotyó!
Szép lassan húzta el a kezét a szeméremdombjától, de úgy, hogy a köldöke mellett, a cicijén keresztül végig simította magát, mintha csak felkínálná azt is egy kis korbácsolásra.
Eközben olyan puhán engedte egészen a torkáig a félszeműt, hogy a kéj hirtelen rám törő hullámától a lélegzetem is elakadt. Lecsaptam a korbáccsal.
Újabb, döfés, újabb, még őrjítőbb sima puhaság ... ismét csattant a korbács, és - bár nem vettem észre - a vadállat ketrece repedezni kezdett.
Soha életemben nem éreztem még ennyire őrjítő vágyat. Ekkor Vanda, továbbra is gyengéden érintve, egész lassan kiengedte ajkai közül a félszeműt - de csak azért, hogy utána újból teljes terjedelmében magába fogadja. A nyelve bársonyos puhasággal siklott végig a makkom alsó, legérzékenyebb részén. Úgy éreztem, menten szétrobban az agyam - és ekkor megtörtént. A vadállat életemben először elszabadult.
Bal kezemmel a haját markoltam meg és a fejét az ágyra szorítottam, a jobb pedig a vastagabbik lovagló pálca után nyúlt. Karból lendítettem meg és kegyetlenül lecsaptam vele az Édes kívánatosan gömbölyödő hátsó felére. Meg sem hallottam a panaszos sikolyt, lecsaptam másodszor és harmadszor is. Három vörösen domborodó hurka jelezte ténykedésem nyomát. Vanda ebben a pillanatban egy kétségbeesett mozdulattal kiszabadította fejét markomból és hitetlen, ám egyben keservesen szenvedő, döbbent pillantással meredt rám. Mintha lázálomból ébredtem volna tőle. Elejtettem a pálcát és együttérzően megsimogattam a meggyötört testrészt. A vadállat egy szempillantás alatt eltűnt a dzsungelben.
Az Édes, mintha mi sem történt volna, újra kényeztetni kezdte csodás ajkaival a félszeműt. Pillanatok alatt kitört bennem a vulkán.
Utána hozzám bújt és a fülembe súgta:
- Félelmetes volt a vadállat, Uram – de gyönyörű! Máskor is szeretném látni!