Meztelen futás (Zsoltika 1)

Jellemzően kerülöm a kapcsolatban élőket. Alapból kevés szabadidővel rendelkezem, velük macerás az egyeztetés, találkozás. Ráadásul a kapcsolatban élők főleg hétköznap napközben érnek rá, amit én ugye – mint ahogy a legtöbb ember – munkával töltök.
Zsoltikával váltottam néhány levelet miután rámírt (mint később kiderült, nem első alkalommal keresett meg). Tetszett az érdeklődése, szubmisszív vágyai.
Az alapok tisztázása után hamar a személyes találkozóra térek. Ismerkedni személyesen jó, úgy teljes a kép. Meg amikor ránézek a partnerre személyesen, rögtön látom, hogy mennyire őszinte. Nem utolsó sorban pedig a találkozóra térve hamar kideül, hogy szintén közösen megélt élményekre vágyik és hajlandó találkozni az illető, mint én, avagy sem. Semmi gondom azokkal akik online élvezeteket, levelezőpartnert keresnek, de ezt tegyék az azonos érdeklődési körűekkel, ne velem! Ha valaki csak álmodozik, de találkozni nem mer sajnálom, de engem ne tartson fel! Nem beszélve azokkal tudatosan csakis írogatni akarnak a másik bosszantása céljából.
Tehát Zsoltikával a találkozóra került a szó, meg is beszéltük a találkozó helyét és időpontját, szintén meglehetősen gördülékenyen, mikor az az érzésem támadt, hogy ezzel a sráccal krorábban már nem is egyszer leveleztem. Gondolkodtam mi is lehetett korábban, amikor észrevettem, hogy a kapcsolati állapotot nem tisztáztuk. Mivel az időpont neki is megfelt, és az a bizonyos korábbi srác is nagyon vonzó volt, akire emlékeztetett, de a kapcsolata miatt mindig elküldtem, igy hát gondoltam akkor legyen, találkozzunk, utólag már nem mondom le.
Eljött a találkozó ideje. Nyilvános helyre szerveztem. Zsolti pontosan érkezett szerencséjére. Ez ugye alap, de nem mindenkinek sikerül. Ahogy felismertük egymást az első pár szó után, rögtön neki szegeztem a kérdést:
- Valamit nem tusztáztunk az ismerkedés során. Van párod?
- Igen, van barátom.
Sebaj, gondoltam magamban, élőben is megfelelő a srác, kiváncsi vagyok, ha így alakult, akkor hát legyen így, majd meglátjuk mi lesz belőle. Igy magamban nyugtáztam, majd mondtam:
- Menjünk tovább, kocsival vagyok.
Az autóval nem rögtön hazafele vettem az utat. Már sötét volt. Kerestem egy külvárosi elhagyatottabb helyet és megálltam. Zsoltika felé fordulva mondtam:
- Vetkőzz!
- Tessék? - hangzott a válasz.
- Mondom vetkőzz, mit nem lehet ezen érteni?
Himmegget-hümmögött kicsit, majd lassan nekiállt vetkőzni. Munkából jött, irodán dolgozik. Nagy nehezen megszabadult az ingjétől és a nadrágjától, majd nagy kék szemeivel rámnézett.
- Folytasd! - mondtam.
- Az alsót is? Nem maradhat legalább ez az egy ruharad rajtam?
- Nem! - Hangzott a határozott válaszom. Nagy nehezen levette az alsóját is. Alacsony, vékony srác, de szálkás, szépen domborodó izmokkal. Látszott rajta, hogy rendszeren ezdi magát, csak a genetikától még nem nézne ki ilyen jól. Szintén láthatóan nagyon zavarban volt, ettől még jobban megtetszett a srác. Legszívesebben ott rögtön neki estem volna, hogy magamévá tegyem, de játszani akartam előtte vele. Ráadásul azokon a megilletődött szép nagy kék szemek is, ahogy rám néztek minden pillantásukkal azt sugallták, hogy „tegyél magadévá, tégy velem bárnit amit csak akarsz”, hát ha ennyire akarja, élvezné, nehogy már úgy legyen! Játsszunk hát el vele alaposan, és még akkor se biztos, hogy akár a farkamat is láthatja, ha szemmel láthatóan ennyire vágyik rá.
- Most szállj ki, kezdj el futni itt a bicikli út mentén! Kövesd a kocsimat, mikor megállok beszállhatsz.
- Dehát itt házakban laknak, és a biciklisek is megláthatnak. - mondta félve, elcsukló hangon.
- Már késő van, ilyenkor kevesen járnak erre, de ha meglátnak hát meglátnak. Rajta, indulj!
Nagynehezen kiszállt a kocsiból és elkezdett futni. Úgy futott, mint egy gazella akit üldöznek, pedig fogalma se volt, hogy pontosan hova és meddig kell futnia. Lassan haladtam a bicikliút mellett a főúton, hogy lássam merre jár és mi történik. Közben néha lassítottam mikor megelőztem, nehogy nagyon lemaradjon vagy szem elől tévesszem. Volt 1-2 biciklis útközben, akkor elbújt a bicikliút mentén lévő fák és bokrok között. Addig én is megálltam, majd mikor folytatta futását én is elindultam. Egy alkalommal a házak előtt lévő kertben is volt valaki, ott kisebb kitérőt tett a bicikliútról, hogy ne közvetlenül a kerités előtt kelljen elfutnia.
Ugy 1,5-2 kilómétert tehettünk meg, mikor úgy láttam elég lesz, illetve ott már sűrűbben lakott rész következett volna, gondoltam elsőre ennyi elég lesz.
Megálltam a kocsival, Zsoltika pedig gyorsan beszállt. Nagyon liehegett, de nem csak a futás miatt, látszott rajta nagyon felpörgött az adrenalin szintje az izgalmak miatt is.
- Élvezted a futást? - kérdeztem.
- Nagyon Uram, zihálta miközben még kapkodta a levegőt, majd elmesélte a kitérőket a biciklisek elől nehogy meglássák, a kert kikerülését ahol voltak.
- Mindent láttam – mondtam neki – végig figyeltem rád.
Láthatóan élvezettel ecsetelte, hogy még sose volt része ilyesmiben és milyen izgalmas volt így futnia, de ekkor már úton voltunk a lakásom felé. Mielőtt hazaértünk szóltam neki, hogy öltözzön fel – legalábbis amig felérünk a lakásba, gondoltam – mivel hamarosan megérkezünk hozzám.