Napéj egyenlő(tlen)ség (2.)

A nap gyorsan telt. A rutinteendőket félgőzzel is el tudta látni, lélekben az estére készült. Gondolatai közé be-bekúszott a reggeli idegen rávillanó meleg, barna tekintete, és a hangja: "Úrnő". A két alak összemosódott a fejében. Levelezőtársa, akinek vágyait és határait éjszakákon átnyúló, hosszú beszélgetések során térképezte fel, aki ismerte a szabályokat, aki lélekben már az övé volt, de akinek arcát sosem látta, és az idegen, aki ismeretlenül is azonnal reagált a teste remegésére, akinek nyitott pillantása utat talált a kimondatlanul előretörő vágyakig, és akinek olyan gyönyörűen szólt a szájából a megszólítás: Úrnő.

Este hatkor a bérelt lakásban, átöltözve várta, hogy megszólaljon a csengő. Így beszélték meg, ahogy előre egyeztették a forgatókönyvet is, mi történhet, meddig mehet el, milyen eszközök, nyomok...menekülőszó...ahogy az óvatos és figyelmes dominánsok a nagy könyv szerint bevezetik világukba a szubjaikat. Minden kerek volt, minden olyan ismeretlenül ismerős. Várt, a percek lassan teltek. Negyed hétkor rájött, hiába vár. Becsapták, a férfi nem jön el....csalódottan és dühösen kapta fel a kabátját, és viharzott le a lépcsőn...hiába próbálta visszatartani, könnyei előbújtak a fegyelmezetten verdeső szempillák rejtekéből.

Az utcán a metró felé indult...

- Úrnő? - hallotta meg a háta mögött a reggel óta ismerős hangot. Azonnal rájött, hogy nem tévedett. Levelezőtársa és a reggeli Idegen ugyanaz, itt van, de elkésett. Nem kereste a magyarázatot, honnan tudta a férfi, melyik buszon fog utazni, hogy néz ki, azt sem kutatta, hogy merte megszólítani. A vágyak, amik egész nap a bőre alatt vágtatva nyugtalanították, most elaltatták mindig ugrásra kész gyanakvását. Megfordult és köszönés nélkül a férfira támadt.

- Elkéstél. Ez udvariatlanság és hatalmas hiba. Örülj, hogy nem zavarlak el. Takarodj fel a lakásba, első emelet hat, ahogy megbeszéltük, itt a kulcs...mire felérek meztelenül, térden akarlak látni és elvárom, hogy kérd a büntetésed. Takarodj. Azonnal.

A férfi semmit sem kérdezett, némán indult a lakás felé. Vanda cigarettára gyújtott. Kellett néhány perc, hogy megnyugodjon, átgondolja a történteket. A harag mellett az öröm is megjelent, örült, hogy nem tévedett, hogy megfelelő arcot álmodott a szubjának. Reggel óta már nem a játékra vágyott úgy általában, hanem rá. A pillantására, a hangjára, az alázatára, a könnyeire. Akarta.

A lakásba érve a férfit ott találta a szoba közepén. Térdelt, ahogyan reggel is, mégis teljesen más volt. Ruhái lekerültek róla, kezei a háta mögött, ébredő férfiassága jelezte, ő is izgatott. Vanda elé lépett, és kezébe fogta a lovaglópálcát:

- Köszönj illendően, azt ajánlom, ne kövess el újabb hibát- mondta.

A férfi előre hajolt, száját Vanda körömcipőjére tapasztotta, majd lassan nyalni kezdte. Szó nélkül, szinte áhítattal nyalta fényesre Vanda egyik, majd másik cipőjét, a sarkakat is akkurátusan körbenyalogatva, közben újra meg újra összerezzenve, ahogy a lovaglópálca a testébe mart. Nem számolta az ütéseket, csak átadta magát. Tudta, ez az átváltozás ideje...most lesz a reggeli tétova lányból igazi Úrnő, aki fénylik és irányít, a segítőkész férfiból pedig akarat nélküli szub. A pillangó születése:fájdalommal és gyönyörrel.