Napéj egyenlő(tlen)ség (1.)

Március végéhez mérten hűvös volt az idő. Vanda fázósan rántotta össze magán a kabátot. Ma este találkoznak. Addig már csak egyetlen nap őrült rohanása, munka, vásárlás, határidők, kötelességek. De este övék a világ.

Szinte körül sem nézett, mikor felszállt a hetes buszra. Szerette a tömegközlekedést tavasszal. Nyáron az izzadtság, a benzingőz, az ülés mellé nyomott félig rágott almacsutka és a házak között raboskodó szabadságvágy könnyei elmosták a varázslatot, de tavasszal, különösen reggel, mikor az álom még a munkába igyekvők vállán ülve suttogott egy szebb világról és szűrt fényben ébredt a város, mindig jókedvre hangolta a begördülő busz.

A buszon leült az első üres helyre és a gondolataiba mélyedt. Látta maga előtt a Férfit, akivel már hónapok óta levelezett. Érdekes vízió volt, hisz a térdelő alaknak nem volt arca, képet nem adtak és nem kértek a beszélgetés során, mindkettejüket izgatta ez az előre megbeszélt ismerős-ismeretlenség. Most mégis látta őt meztelenül, térden...látta amint pillantását mereven maga elé szegezi, kezei hátul, combjait kicsit szétnyitja, jelezve hogy mindene az Úrnőé és hallgatja a körülötte monoton kopogó cipősarok sokat ígérő zenéjét. Vanda gondolatban lassan kinyújtotta pálcát, játékosan megpöckölte a térdelő alak heréit, aztán...

- Jól van, Hölgyem? - a nem várt, mély férfihangra összerezzent és körülnézett. Egy középkorú, ismeretlen férfi szólította meg, aki mellette ült és aggódva nézett rá.

- Jól van? - ismételte az idegen - egész testében reszket.

- Minden rendben van, köszönöm. - mosolygott Vanda kissé ziláltan, a kavargó vágyvillanásokat biztonságos zugba rejtve az agyában, majd a mellette ülő férfi meglepő kedvességén mélázva zavartan leszálláshoz készülődött.

Ahogy felállt az ülésről a táskája kiesett a kezéből, tartalma szétszóródott.

- Biztosan jól van? - aggódott a férfi, -kérem, engedje meg, hogy segítsek - mondta és Vanda elé térdelve elkezdte összeszedegetni a táska ezerszínű, kusza összevisszaságban szétterülő tartalmát. Vanda lenézett rá...térdel...pillantását a földre szegezi...combjai kissé kinyílnak...hmmm...ideje, hogy este legyen ...

Az ismeretlen ekkor felemelte a pillantását. Vanda vágytól tág pupillája szabad utat engedett a fürkésző kíváncsiságnak, érzés értéssel, sőt megértéssel, majd vággyal találkozott, Úrnő és szolgája összekapcsolódott egyetlen pillanatra, majd a busz hangos szusszanással megállt és az ajtók kinyíltak.

- Köszönöm. - kapta ki a táskát Vanda a férfi kezéből és leszállt a buszról.

- Vigyázzon magára, Úrnő.- hallotta.

Úrnő? Kapta fel a fejét Vanda. Úrnő? Tényleg értette ez az idegen őt abban az egyetlen, különleges pillanatban? Vagy ismeri valahonnan? Úrnő? Ki ez a férfi? torpant meg, de hiába, a busz pöfögve, szuszogva, mit sem érzékelve a pillanat különlegességéből, folytatta útját a tavaszi ébredésben.