Emlék

A buli már tart egy ideje . A jól megvilágított teremben hasonló érdeklődésű párok beszélgetnek a fal mentén elhelyezett székeken ülve .A terem végében egy andráskereszt áll elhagyatottan használóira várva. A beszélgetőkön valahogy lehet érezni a feszült várakozást, hogy végre történjen már valami azzal a kereszttel.
A Kedves mellettem ül, finoman cirógatom a haját és simogatom a nyakát miközben tőlem elfordulva beszélget a mellettünk ülőkkel. Rajongva nézegetem boldoggá tesz, hogy érezhetem a bőre melegét.
Nevet. Fejével aprókat bólogatva kuncog. Szeme résnyire szűkül, barnán és huncutul csillan. Felsőteste előre dől. Nem nekem beszél. Kezével combomon simít. Most hirtelen belemarkol, körmeit mélyen belemélyeszti a farmerom alatt a húsba. Ha nem lenne rajtam a nadrág védelmező szövete, most apró vércseppek gyöngyöznének végig a bőrömön. Már nem nevet. Felsőteste még mindig előredől, szeme mereven bámul egy pontot a padlón, mint két barna kavics. Arca mintha egy maszk lenne, rezzenéstelen és kifejezéstelen. Kérlelhetetlenség árad belőle, hideg szadizmus. Teste mozdulatlan. Az egész lénye fenyegető bizonyosságot sugall . A körülöttünk ülők nem vesznek észre semmit. Tovább folytatják a vidám és felhőtlen beszélgetést. Lelkem próbál felkészülni,tudatommal próbálom elérni azt az állapotot, amivel a testem, elfogja viselni azt ami most fog következni.
-Mi lenne, ha kikötnélek a kereszthez és engedném, hogy bárki megverjen?
Tudatosul bennem hogy még nem döntött. Engem kérdez, pedig legszívesebben követné a vágyait, amivel kissé oldaná a társaság feszült várakozását. A kérdést már a beszélgető partnereink is meghallják , cinkosan mosolyognak játéknak vélve a dolgot. Ám ez a mosoly hamar elbizonytalanodik, amit szétterjed a kedvesből áradó hidegség és szadizmus. Rájönnek, hogy ez nem játék,ez véresen komoly dolog. Hebegek, habogok, ösztönösen védekezem, próbálom viccel elütni a dolgot. Pedig valahol tudat alatt arra vágyom, hogy igen vonszoljon oda csupaszítson le és verjen hurkásra,majd hagyja,hogy más is megtegye ezt. Gyáva vagyok egyenesen belemenni ebbe de vágyom,hogy kényszerítsen rá. Beszélek,próbálok magabiztosnak tűnni mintha tényleg csak játék lenne. A másodpercek lassan telnek,minden apró rezdülésére figyelek,hogy mikor dönt és,hogy miként dönt. Mozdulatlan,hideg és kérlelhetetlen. A lány aki mellettünk ül átnéz az előre dőlt test felett,arcán kényszeredett mosollyal a szemembe néz. Érzi azt a brutális erőt, ami szétárad a térben de nem biztos benne, hogy nem csak ő érzi-e. Én is érzem. Dumálok, zavartan mosolygok. Most megmozdul, a szeme elszakad a padló repedéseitől,kissé felemeli a vállait,arcára visszatérnek az emberi vonások. Picit felém fordítja a fejét, szeme sarkából rám néz. Tekintete csillog,látom ismét van benne élet. Combomon a szorítás enyhül majd elmúlik. Arcán talán egy pillanatra csalódás suhan át,majd mintha mi sem történt volna visszatér a beszélgetéshez. Pár másodperc múlva ugyanolyan felszabadultan nevetve mint korábban.
A dolog egy hajszálon múlt. Az hogy mennyire komoly volt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy mikor legközelebb barna kaviccsá változtak a szemei akkor olyan nyomokat hagyott rajtam, amiket valószínűleg életem végéig viselni fogok. Pedig láttam rajta, hogy visszafogja magát, láttam, hogy a kavicsok a szeme helyén néha megrezdülnek. Éreztem, hogy figyel rám. Tudtam, hogy meg sem közelítettük azt, amire igazából képes lenne ha szabadon eresztené azt a dühödt sárkányt ami a belsőjét marcangolja.