Véletlen találkozások (1)

Visszafelé utaztam Pécsről az IC vonat egyik kocsijában s a négyes ülésen egyedül ülve laptopomon dolgoztam, míg arra figyeltem fel, hogy mögöttem idősebbek s fiatalok összeszólalkoztak a választáson, annak eredményén, majd hamarosan még erősebb lett a zaj s mintha már-már tettlegességre is sor került volna. Így szedtem cukmókomat és a laptopot s menekülőre fogtam. Lassan haladtam hátrafelé a kocsikon át. Szerencsémre még két srác, is jött, így megfogták, átsegítettek a kocsik között. Már az utolsó kocsi második részben jártunk, ahol csak a két kalauz beszélgetett. N megálltam s elmondtam, hogy előrébb „esemény” van, kellene intézkedni, de a srácok mentek tovább. Szinte már felszabadultan, egymás kezét fogva, de legalább is szorosan összeért vállakkal sétáltak s közben elmerülten beszélgettek valamiről s látszott jól összeszoktak rég óta már. A kalauzok morogva nekiindultak előre, így én is leültem az utolsó négyesbe s elővettem a laptopot s folytattam a munkámat. A velem szembeni négyesben ültek a srácok, ablak mellett, egymással szemben s már leplezetlenül egymás lábán tapostak, s egymás kezét fogták, sőt csókok is elcsattantak.
Pont velem szemben, háttal ülve a srác még ülve is magasnak látszott, olyan 190 cm felettinek, hiszen lábuk csak a másik lába között fért el, s alig az asztal alatt. Rőt, vörös haja volt, loboncos, ami csak alig takarta a nyakán lévő tetoválását s a fülben lévő „fülbevalóját”. A vele szemben ülő, fényes, fekete hajat viselt, konszolidáltabban nyírva, de szintén hosszúra, vállra érően. Ő teljesen elmerült a vörös szemben, s szorongatta, majd már felszabadultan csókolgatta, nyalogatta is a kezét, ami átért az asztal felett. Nem zavartatta magát, rám sem hederített. A vörös azonban igen, időnként át-átnézett rám, s megnyugodva konstatálta, hogy a laptopomra figyelek s nem rájuk. Ha fel is pillantottam, akkor is kinéztem az ablakon, míg gondolkoztam, majd vissza a képernyőre. Jó pár megállót megtettünk már, de már, de még mindig hármasban voltunk ezen a fülkerészen. Szerencsére hosszasan elnyúlhatott az „intézkedés”, mert a kalauzok sem jöttek vissza, vagy más helyet kerestek a pletykálkodásukhoz. 
Az ablakból, a szürkületben, azonban észrevettem, hogy a „vörös loboncos”, ahogy magamban elneveztem, egyre többször villantja rám is tekintetét, míg a másik srác már egyik kezével a annak nadrágjában, gatyájában „kézimunkázott”. A vörös loboncos hagyta, majd lassan maga is lenyúlt s kigombolta, majd szétnyitotta a farmerje elejét. Kipattant abból a már igencsak ágaskodó, szintén vörösben játszó, duzzadt farka s körülötte a vörös szőrtengerrel. Nocsak, nocsak. Állapítottam meg: szép látvány, kár, hogy csak nézhetem. 
Mintha megértette volna a vörös loboncos vágyamat, már oda is nyúlt a barátja kezéhez, kicsit megfogta, megszorította, majd lassan felemelkedett, amíg tudott és kihívóan rá, nézett közben: - Reméljük, nem zavarjuk „munkájában”  – kezdte hangosan.
- Egyáltalában nem, nem zavarnak, ha én sem Önöket Sőt….. – válaszoltam kedélyesen, de már felemelve fejemet, de még kinézve az ablakon s nem rájuk nézve.
- Akkor jó, mert mi nem vagyunk szégyenlősek ugyan, de így kellemesebb, mint sokaság előtt tenni. – folytatta.
- Igen, így lehet, bár én inkább kettesben tenném, de ma már más világ van. – szögeztem le válaszul s lassan már rá néztem. A vörös loboncos visszahuppant a helyére s a fekete hajú abbahagyta a kézimunkázást rajta és figyelte beszélgetésünket már.
- Kettesben? - kérdezte megrökönyödve. – Nyíltan sokkal érdekesebb s még izgatóbb is. – hadarta.
- Nem egyezik a véleményünk. – szögeztem le szenvtelenül. – Van, amit kettesben szeretek, például a szex bármilyen fajtáját, módját, de van, amit többesben is szívesen megteszek. – folytattam kétértelműen.
Mindketten felkapták a fejüket, rám néztek kissé értetlenkedve s most a fekete hajúnak jött meg hamarabb a hangja:
- Például mit szeret többesben? Mennyi a többes Önnél? Három is már az, vagy…? – sorolta kérdéseit.
- Igen, a három is már az, hogy az egyszerűbb kérdésére válaszoljak előbb. De lehet több is, akár négy, hat, vagy még több, de lehetőleg párosan. – nevettem el magamat – Miért párosan? Mert úgy szép az élet!  Már csak arra nem válaszoltam, hogy mit szeretek többesben. Önök szerint, mi lehet az? – kérdeztem vissza én.
A srácok elmerengtek, majd ingatták a fejüket, hogy nem tudják a választ, de egyre izgatottabbak lettek s már egészen felém fordulva várták a választ a saját kérdésemre. Az nem is késett, de nem úgy kapták, ahogyan várták!
- Kapjátok össze Magatokat, ki az ülésből és ide elém álltok vigyázzba, ha emlékeztek még a tornaórákon hogyan kellett azt végrehajtani! – hangzott tőlem keményen.
A srácok összenéztek, majd rám s újra egymásra, de nem mozdultak.
- Nem hallottátok a parancsomat? Vigyázzba álltok itt előttem az ülések közötti folyosón! – szóltam hangosabban s még keményebben. – Most! Mozgás!
Végre összerezzentek, kikászálódtak az asztal mögül s a fekete hajú jött ki előbb, majd követte a vörös loboncos is, de az kezdte bedugni a farkát, s akarta felhúzni a cipzárját. Ekkor ráordítottam:
- Most, azonnal, s nem mást teszünk! Úgy, ahogyan vagy! Ha eddig nem szégyellted, most se tedd!
Végre megértette, elmosolyodott, majd odaállt a barátja mellé s kihívóan nézett rám. Még talán ki is düllesztette az ágyékát, vagy csak én képzeltem.
- Kis terpesz-állás, kezeket hátra teszed, s ott összefogod a fenekednél! – jött az újabb parancsom.
Megtették, bár a fekete hajú kissé vonakodva, de a vörös loboncos már izgatottan, várva mi sül ki ebből.
- Oldalt kiteszed a karodat, kartávolságra állsz a másiktól - az ülések között - s majd leguggolsz s vissza. Tízszer! – hangzott az újabb parancsom.
Megtették, lassan kezdve, de belejöttek. S mint reméltem a vörös loboncos farka párszor beakadt a cipzárba közben s felszisszent ezért.
- Kuss, nem adtam engedélyt megszólalni! - dörögtem.
- Akkor is fáj, Uram. – jött a srác válasza, míg csinálta tovább a tornát.
- Állj, mit mondtál? – üvöltöttem szinte rá.
Az összerezzen, megállt a lábán, csodálkozva rám nézett s megkukult, majd végre megszólalt, míg a társa csak állt s bámult mindkettőnkre:
- Csak azt mondtam, hogy akkor is fáj, Uram. – nyögte ki félénken s halkan.
- De kisfiús lettél egyszerre. Félénk. – dicsértem meg. – Bravó. Jól mondtad s tetted hozzá helyesen az Uram szót. De miért? – firtattam tovább.
A vörös loboncos elpirult, még vörösebbek lettek a szeplői az arcán s alig hallhatóan szólalt meg:
- Azért tettem hozzá, mert nem régen voltam egy domnál s Ő követelte meg, hogy ez legyen minden megszólalás végén. Uram. – hadarta el.
A fekete hajú ezt hallva szinte felkiáltott:
- Hol voltál? Kinél? Miféle domnál? Azzal csaltál meg? – zilálta egyszerre a felháborodásától.
- Kuss, téged nem kérdeztelek! –szóltam rá. – Ez nem tartozik rám, majd elintézitek kettesben, később.
(folyt. köv.)