Tamara

Péntek este volt. Tamara tudta, hogy most túlment egy határon. Tudta, azon túl, hogy tiszteletlen volt, még meg is bántotta Urát. Ismét előbb járt a szája mint, hogy türelemre intette volna magát. Bántotta a lelkiismeret, de közben a makacs oldala is dübörgött benne.
Mindig is gyenge pontja volt ha bizonytalanságban tartották. Ha rossz értelemben tartották bizonytalanságban. Az egész élete erről szólt.

Egész héten alig aludt. Éjjelente csak forgolódott és kattogott az agya. Nem tudta mit tegyen, vívódott magával. Mintha hosszú hetek teltek volna el vasárnap óta, amikor becsapta maga mögött az ajtót és sírva elviharzott. Azóta sem telefon, sem e-mail, semmi…. Szinte már téboly közeli állapotban volt a kétségbeeséstől.
Nem bírta tovább, felemelte a telefont és felhívta Urát. Az első csengésnél kiesett a kezéből, annyira remegett az izgalomtól és félelemtől. Kinyomta. Tamara keserves zokogásba kezdett, mígnem az egész heti fáradtságtól és kimerültségtől elnyomta az álom.
Az éjszaka közepén a telefon csörgésére ébredt fel. Ő volt! Döbbenetes közönnyel a hangjában közölte, szombat este 6-kor legyen nála, ezzel le is tette.
Tamara torkában dobogott a szíve. Nem tudott visszaaludni, szinte percenként számolta vissza az időt.

Pontban 6-kor becsengetett, nyílt az ajtó és Ura ott állt előtte. Villámokat szórt a szeme. Tamara remegő lábakkal lépett be az ajtón, tudta, hogy bajban van. A előszobában megállt mint mindig és lehajtott fejjel várt.
- Vetkőzz! -jött a határozott parancs. Tamara levette ruháit, összehajtogatta mint mindig.
Éppen a fehérneműit rakta le, mikor Ura belemarkolt a hajába és térdre lökte. Ebben a pillanatban már érezte a szájában a szájpecket és a nyakörv is felkerült, ezúttal egy picit szorosabban a megszokottnál.
- Helyedre! -jött a következő parancs. Tamara minden porcikájában remegett. Négykézláb bement a sarokba, a helyére. Szégyellte magát, égett az arca és legszívesebben sírva fakadt volna. Örült, hogy barna derékig érő haja most eltakarja az arcát. Ura feltérdeltette, hátrabilincselte a kezeit és a nyakörvre rákapcsolta a pórázt, amit a lépcsőkorláthoz kötött, majd otthagyta.
Tamara döbbenettől még jobban elkezdett remegni. Ezt a fajta hűvösséget, közönyt még sosem érezte. Nem tudta mi fog következni, csak azt érezte megint a bizonytalanság lesz rajta úrrá.
Fogalma sem volt mióta térdelhetett már a helyén, mikor egyszer csak csengettek. Megremegett.
Ura furcsán kedélyes beinvitálását és egy idegen férfi hangját hallotta, majd pedig vészesen közeledő lépteket.

- Szabolcs, állj meg kérlek egy pillanatra, mutatok valamit!

Tamarában megfagyott a vér………


(Folyt. köv.)