Találkozás a mormon fiúkkal (2)

A Szépművészeti Múzeum Román Csarnoka megnézése után még csevegtünk tovább, majd megkérdeztem:
- Hallottatok már a bdsm dologról? Tudjátok mi az?
- Igen, már szóba került egyszer az itteni mormonok között is, hogy ez bűnös dolog, elitélendő s hogy mégis sokan élnek ezzel s még élvezik is, mint más szexuális bűnöket. – válaszolták.
- Hát, hogy bűnös dolog, azt kétlem, azaz a vallások szerint az, de élvezetes, s ami élvezetes, az általában bűnössé nyilvánított minden vallásban. – feleltem nevetve.
- Talán igaz, de tudod megnéztük azt a filmet, amiről sokan s sokszor beszéltek a környezetünkben, a szürke ötven árnyalatát s nekem tetszett. – nyílt meg Kendall.
- S mi tetszett benne s mi nem? – csaptam le a témára, mert témához értünk.
- Az igazság az… - kezdte Kendall – hogy sokat a szövegből nem értettünk, mert szinkronizálva láttuk, magyar szöveggel s nem az eredetivel, s nem mertük az interneten megkeresni az eredetit sem, nehogy nyoma maradjon a fájl történetben. De azért a lényegét értettük, viszont a szobai jelenet, ott, a tiltott, sötét szobában, no, az már érdekes is volt, meg riasztó is elsőre. – válaszolta Kendall. Steven még hozzátette:
- Érdekes talán nem is jó szó, inkább izgalmast mondanám helyette én. – mondta, majd elpirulva hozzátette: - Ellenőriztük egymást, ott a mozi sötétjében, s mindketten be is keményedtünk akkor s utána is még sokáig, no meg akkor is, ha csak erről beszélgettünk.
- Csak beszélgettetek? Nem is próbáltátok ki? – cukkoltam őket.
- Kipróbálni? Mit, hogyan, mikor és hol? – sorjáztak a srácok kérdései hitetlenkedve.
- Cristian tette Anastaziával, nem? Hogy próbáltuk volna ki, mi? – értetlenkedtek tovább.
- És? A mintát kellett volna kipróbálni. – feleltem komolyan.
- Miért, ezt két fiú is teheti egymással? – fordult felém nyílt tekintettel Kendall.
- Igen. Akkor Cristiant Domnak hívják s a másikat, aki Anastazia helyére kerül Subnak. – válaszoltam. Nem érdekelne Titeket ez? – forszíroztam tovább a dolgot.
Kicsit elhallgattak. Magukban alaposan megforgatták a kérdésemet s még egymás között is váltottak pár szót izgatottan, majd Steven szólalt meg, hozzám intézve a kérdését:
- Miért kérded? Lenne erre mód? S ha igen, hol, mikor, hogyan?
- Természetesen, akár most is. – válaszoltam.
- Most, itt? – értetlenkedett a két srác. Elnevettem magamat:
- Nem, nem itt az utcán, de nem messze innen van egy lakásom, ott, a négy fal között megtehető, kipróbálható lenne. De el kellene Magatokat erre szánni, mert ha elkezdjük, már nincs visszakozás. – feleltem.
- „Viszakozás” mit jelent, nem értem. – csapott le Steven.
- Annyi, hogy már meg fog történni, nem állhatunk „le” a játékban. – feleltem komolyan.
- S ha fáj, nem tetszik már, akkor sem? – komorult el Kendall.
- De, akkor igen. Persze kicsit fájni fog, de nem nagyon, erre vigyázom. S, ha nagyon nem tetszik, akkor a „szabaduló szóval” bármikor megállíthattok közben is. De! De komolyan annyit előre kell bocsátanom, hogy fontoljátok meg, ezt csak akkor érdemes elkezdeni, ha az elszántság, akarat, kíváncsiság Bennetek van, mert akkor lesz érdekes és élvezetes, ha Nektek nem lesz akaratotok közben, mint a filmen is Anastazia fájdalmát is láttátok, emlékeztek? Mégis hagyta Cristiant, hogy tegye, még ha a végén kifakadt is miatta. – fejeztem be.
A srácok komolyan s komoran hallgattak, töprengtek, majd végre Kendall – szinte vidáman - megszólalt:
- Steven, tegyük meg! Igen, érdekel, tudod sokat beszélgettünk már, hogy megtennénk, ha lehetne. Hát most lehet. Gyerünk! – sürgetett. Steven is felvidámodott s bólintott:
- Igen, gyerünk! Most. Míg meg nem gondoljuk. – tette hozzá.
Elindultunk együtt gyalog hozzám, fel a lakásra.
Ott belépve már komolyan mondtam Nekik:
- Ki itt belép, hagyjon fel minden reménnyel, mert ez a pokol maga s innen csak akkor szabadulhat, ha kiengedem, vagy kimondja a „szabaduló-szót”! Nem riadtak meg, sőt nevetve mondták:
- Uram tegyél velünk, amit jónak látsz! A tieid vagyunk, kezedbe tettük le sorsunkat.
Igaz Steven sajnálkozva hozzátette még az órájára nézve:
- Már csak két óránk van erre, s nem tudjuk a szabaduló-szót sem.
- Aha, legalább figyelsz! – nevettem. – A szabaduló-szó a sárga, akkor mehet, de óvatosan tovább a játék, ha pirost mond valamelyiktek, akkor leáll. Megértve?
- Igen, Uram! Sárga, vagy piros az állj. – válaszolták egyszerre.
- Akkor cipő le, majd ott a WC és utána a fürdőszoba. Végezzétek el a folyó ügyeket, majd kézmosás s be a szobába!
Én előre mentem, majd vissza, mert be kellett hordani a kamrából az eszközöket a szerszámos ládában s a sport szatyorban. Mikor minden bent volt már, a srácok is beléptek a szobába s tétován ácsorogtak az ajtóban, ajtóbál, miközben körbe néztek.
- Nem ácsorgunk, nézelődünk, hanem oda, középre álltok, kihúzzátok magatokat, mint a katonák! Apropó katonák. Voltatok?
- Aha, igen, mindketten. – jött a válaszuk. – Én, Steven tengerészgyalogos, Ő Kendall repülő.
- OKÉ, akkor alapállás, vigyázz! – vezényeltem s kapták is össze magukat.
Végig masíroztam előttük s mögöttük s konstatáltam, hogy már izgalomba jöttem, mert kezdett kidudorodni a nadrágjuk elől s szépen domborodott a popójuk is hátul. Elsétáltam egy lovagló pálcáért, s míg újabb köröket tettem ütöttem is rájuk egyet-egyet. Meg- megrándultak, de nem kiáltottak fel.
- Kendall oda hátra a szekrény elé állsz, nézed, Te meg Steven oda hasalsz az ágy végére! – parancsoltam.
- Igenis Uram! – hallottam s tette is már.
Én meg oldalt lépve ütöttem is, de nem a lovagló-pálcával, hanem mogyorófa vesszővel tízet a fenekére. Az utolsónál feljajdult már.
- Feleselünk? Újabb tíz jár ezért, de most már mezítelenül. Nadrág s gatya is le! – parancsoltam.
- Igenis Uram! – válaszolta azonnal Steven, de komorodva s tette, amire utasítottam.
Megkapta az újabb tízet, most már tartotta a száját, nem szisszent fel, pedig az utolsót meg is húztam. Mikor felegyenesedett jól látszott, hogy mereven áll előre a farka. Szőrcsomó között, ami szép piros-vöröses volt, akárcsak a makkja vége. Nem csak én, de Kendall is azt bámulta.
- Mondtam már nem bámulni, helycsere! Oda! – mutattam s Kendall kapott 2 x 10-t.
- Igenis Uram! – hallottam, de Ő meg sem szólalt közben.
Mikor felegyenesedett az ő farka is állt, mereven, de hosszúszálú, sötét szőrcsomó közepén, de az ő makkját nem lehetett látni, mert nem húzódott hátra arról a bőre még.
Mindkettőjük popója is szőrös volt, akárcsak a lábuk szára végig.
- Kilépni! – parancsoltam. Nem értették, mert nem is volt egyértelmű.
- Hova Uram? – kérdezték meg egyszerre.
- Nem hova, hanem miből? A nadrágból, s gatyából, s a nyakkendő és ing is le! mezítelenül állsz előttem vigyázzban. Megértve?
- Igenis, Uram! – hallatszott s egy perc múlva már semmi sem volt rajtok, de szépen álltak előttem a szoba közepén.
- Forogj! – jött az újabb utasításom s élvezettel néztek a két. Magas, mezítelen, szőrös srácot, ahogy előttem körbe forog.
(folyt. köv.)