Irodai "nyúl buli" a megérkezés

A tusolás hosszúra nyúlt és a Nő látványa a kacér nézése nem maradt következmények nélkül. Az ágyékom lüktetni kezdett a péniszem duzzadása fékezhetetlenné vált. A számítógépem képernyőjén a Nő semmi egyebet nem tett, „csupán” passzívan jelen volt… az izgalmam jelentős részét a fantáziám játéka okozta. Nem… nem… mondtam magamban és a zuhanyrózsa irányát elvontam a heréimtől. Máskor engedtem volna a kísértésnek, de most fontos eseményt vártam… időponttal, címmel! Erős, magabiztos formámban szerettem volna megjelenni és „munkába” állni. Ahogy múlt az idő annál jobban furdalt a kíváncsiság, hogy milyen kisegítő tevékenységre kereshetnek egy férfit, ráadásul egy húsvéttal kapcsolatos csapatépítő rendezvény kapcsán. Volt pár verzióm, de mindnek az lett a vége, hogy egy meztelen Nővel láttam magam. Megállapítottam, hogy megint hülye vagyok és lehet, hogy ismét csak feleslegesen hergelem magam a semmire. Befejeztem a zuhanyozást, lehajtottam a laptopom kijelzőjét, vele együtt a kísértést és elhatároztam, hogy nem szívatom tovább magam a szexuális tartalmú gondolataimmal. Megborotválkoztam… amúgy is megtettem volna, de a beszélgetésünk során ennek az igényét a csilingelő hangú Hölgy is megfogalmazta. Ebből kiindulva finom úri partira készültem és azon töprengtem, hogy melyik öltönyöm vegyem fel. Ezen a ponton nem úsztam meg, hogy ismét ne kezdjek el fantáziálni… de mi mást tehetne az ember, ha egy ismeretlen helyen szeretne megfelelő öltözékben megjelenni?! Felakartam idézni valamilyen képet egy irodáról, ahol szinte csak Nők vannak. Voltam sok helyen tárgyalni, volt honnan merítenem… viszont egy idő után szétesett a realitás érzékem és kizárólag bikinis, vagy monokinis bombázó Nőket helyeztem el a képzeletbeli asztalok mögé. Az okmányirodás méretes hatvanosokat szép lassan száműztem a verzióim közül. Vasalni kezdtem egy hófehér inget és a telefonom közelebb húztam magamhoz, mert egyre türelmetlenebbül vártam a beígért SMS-t a részletekkel. Az ing elkészült és közben kettőre szűkült a sanszos öltönyök száma. Még nem vettem fel az előkészített ruhát, mert szerettem volna, ha friss és tökéletes lenne rajtam minden.
Innentől pepecseléssel töltöttem a várakozó perceket, míg nem egyszer csal pittyent végre a készülék. Párducként vetődtem rá minden késő tizedmásodpercet veszteségként felfogva. Szerencsére a várt üzenet érkezett meg (ki más kereshetett volna?), a szöveg racionális volt, de nekem most pont erre volt szükségem. „Várunk, siess” és a cím.
Furcsa volt és egy kicsi belső remegésem is lett az izgalomtól. Emlékeket idézett meg az Exemről… Ő tudott ennyire a lényegre törni és pár szóval uralni minden eseményt körülöttünk.
Sietve felöltöztem, alaposan befújtam magam a kedvenc illatommal és kocsiba pattanva a cím felé vettem az irányt. Végig feszült voltam és érthetetlen módon végig merevedésem volt az út közben. Idegesített minden piros lámpa, az összes lassú kocasofőrt a bánatba kívántam. A közlekedés szabályait meglehetősen egyénileg értelmeztem… egyetlen cél volt előttem a gyors megérkezés. Egyre magasabban és egyre kacskaringósabb utakon haladtam a budai hegyek előkelő részei felé. Ritkultak és egyre nagyobb voltak az épületek. Embert alig láttam, de a növényzet méterről méterre dúsabbá vált.
Egy eldugott zsákutca végén megtaláltam a megadott címet… hatalmas falak, egyetlen nagy boltíves tetejű vaskapu, ablakot nem láttam az utcafront felől. Egyáltalán nem ilyennek képzel az ember egy irodát. Az ajtón nem volt felírat, csupán egy kamerával felszerelt kaputelefon volt ez egyetlen kiálló tárgya a mészkő burkolatnak. Kicsit kifújtam magam, megigazítottam a szerelésem és megnyomtam a gombot. Egy rövid búgás után kattant a zár és résnyire kinyílt az ajtó. Meglepett, mert egy a nyitást megelőző kérdésre készítettem fel magam… már gyakorolva mormolgattam előre a tervezett választ, ami végül elmaradt. A kapu várakozáson felül nehéz volt… a teljes erőmre szükség volt ahhoz, hogy visszazárjam. Ennek a pillanatnak a hangulata kicsit megütött. Kezdtem éberebben megfigyelni a körülményeket, némileg veszítettem a magabiztosságomból, a merevedésem már rég a köddé vált.
A kapu mögött egy zárt hosszabb folyosó fogadott a végén növények látszottak sejtelmesen, de igazán azt tett nyugtalanná, hogy belül sem kilincset, sem ajtónyitó gombot nem véltem felfedezni. Sötét volt… kicsit végig simítottam a kezemmel a falat, ahol valami tárgynak láttam a halovány kontúrját. A kicsi panel háttérvilágítása felkapcsolódott… egy újlenyomat olvasó volt. Ezen elsőre megütköztem és a pici pánik után pozitív gondolatokkal rendeztem a soraimat. Hiszen mire számítottam itt fent a hegyen ebben a milliőben?? Nos ebben a hangulatban, várakozásokkal teli, de egyre nagyobb bizonytalanságban elindultam a növények felé
folytatás következik…