Ezt csak neki - 2. rész

A boltot elhagyva egy város melletti tisztás felé vettük az irányt és mikor odaértünk csodaszép látvány fogadott. Mindent vastagon borított a hó, sehol egy lábnyom és Úrnőm egészen meghatódott. Én is nagyon szerettem, de őt valósággal elbűvölte a táj szépsége. Akaratlanul elképzeltem, ahogy hamvas kis puncija benedvesedik, de aztán egyből el is szégyelltem magam, amit ő persze észre is vett. Tekintete nem sok jót ígért.
- Mond csak, mitől pirultál így el?
Hallgatni vagy hazudni nem mertem és nem is akartam, ezért nagy nehezen elhebegtem bűnömet majd rögtön meg is könnyebbültem. Úrnőm szelíden rámmosolygott. Nem találta sértőnek, sőt, viszont emlékeztetett rá, hogy legfenségesebb testrészének akár csak puszta látványa is csak a legodaadóbb, leghűségesebb, legkitartóbb szolgát illetheti meg. Szerintem bájos királynőm nem is sejti milyen komolyan veszem az ilyen kihívásokat. Nem az a nyálcsorgató, pancser típus vagyok. Ha egyszer eltökélem magam, hogy egy nőt leveszek a lábáról, akkor az a nő meg fog lepődni mire vagyok képes. Egy subnak is lehet önbizalma csak az irányítást adja át.
A bámészkodás után hamar találunk egy padot, letakarítom, ráterítek egy plédet és letérdelek várva Úrnőm parancsára. Ő kecses mozdulattal leül elém és széles mosolyra húzza érzéki ajkait. Néhány pillanatig csak élvezi a helyzetet, aztán ölembe helyezi lábait és egy mozdulattal jelzi, hogy hozzáláthatok. Óvatosan lehúzom lábáról régi csizmáit és előveszem az újakat, de ennél a pontnál megtorpanok és könyörgő, kiskutya szemekkel felnézek rá.
- Ó, hát mit szeretne az én kis kutyusom?
- Hát, ööö.. - kezdtem volna, de Úrnőm megpofozott a lábával.
- Mit képzelsz? Egy kutya nem tud beszélszni! - mosolygott rám.
Én erre ismét könyörgő tekintettel hol gazdámra, hol a lábára nézve nagyon lassan elkezdtem közeledni fenséges lába felé, majd látva, hogy nem tesz semmit csak várja mit teszek, lehelet finoman hozzáérintettem az arcomat a zoknijához. Nagyon puhán végighúztam ajkaimat és orromat a talpán félig nyitott szájjal és közben vágyakozó tekintettel néztem rá. Figyeltem rá, hogy épp csak hozzáérjek és ne vegye durva tolakodásnak, elvégre még csak némán engedélyt kérek. Gazdám elégedetten elmosolyodott, majd így szólt:
- Így mindjárt más. Látod, tudsz te udvarias lenni szavak nélkül is és így legalább nem kell hallgatnom a bátortalan nyökögésedet. Úgy látszik jó hatással van rád a kutyáztatás. A finom kis lábikómat szeretnéd, ugye?
Egy fél mosoly kíséretében bólintottam.
- Hát. Az nem árt ha tetszik, viszont még nem érdemelted ki, te kis butus. Előbb még bizonyítanod kell az odaadásodat. Ez majd a jutalom lesz, egyszer valamikor. Vagy nem - mondta vidáman kacagva az én csodálatos Hókirálynőm, majd megkomolyodva csettintett egyet.
Tudtam mi a dolgom, így óvatosan felsegítettem a lábára az új csizmákat. Mikor végeztem, úrnőm hirtelen felpattant és rólam megfeledkezve elkezdett lépdelni, már-már ugrándozni a szűz hóban és láttam rajta, hogy nagyon boldog. Türelmesen vártam míg vissza nem jött. Ekkor elővett a zsebéből egy erényövet és bedobta a hóba.
- Hozd vissza és tedd fel!
Négykézláb megkerestem az övet és visszahoztam a számban. Láthatólag nagyon tetszett neki, hogy eszembe sem jutott a kezemet használni. Ekkor viszont tanácstalanul néztem rá várva a reakcióját.
- Na mi az, tán ellenkezni merészelsz? - kérdezte vészjósló tekintettel.
Én ekkor továbbra is kétségbeesett tekintettel, hol rá, hol a farkamra néztem. Így már értette mi a problémám. Csizmájával ellenőrizte kőkemény szerszámomat majd mosolyogva így folytatta:
- Talán egyszerűbb lenne, ha tökön rúgnálak, de olyan kis cukin viselkedtél eddig, hogy kapsz két percet lelohasztani. Várj csak, segítek. Told le a nadrágodat és hasalj a hóba.
Mikor teljesítettem a parancsát váratlanul a tarkómra tette egyik csizmáját és kíméletlenül belenyomta az arcomat a jéghideg hóba. A sok hó ellenére is hallottam önfeledt kacarászását, ami csak fokozta izgalmamat, de a hideg lassan hatni kezdett. Mikor levette csizmáját a fejemről, feltérdeltem és gyorsan felraktam az erényövet, amíg még lehetett. Ő eközben halkan kuncogott és macerálta az arcomat a cipőjével. Mikor végeztem, megengedte, hogy felöltözzek és úgy térdeljek elé. Aztán kinyújtotta, egymásra helyzete lábait közvetlenül előttem és egy pillanatra megállt. Amolyan vihar előtti csend volt ez. Tudtam mi következik, ezért pillanatok alatt újra elkezdett felállni a farkam és én életemben először éreztem milyen rossz is ez, ha az emberen erényöv van.
Csak néztük egymást, a fájdalom dinamikusan erősödött, de nem bírta legyűrni fékezhetetlen izgalmamat...

Folyt. köv.