Sophie

- Azt ígérted elmondod nekem mi történt régen. Amire már céloztál is többször. Szeretném hallani.
James megfordult és ránézett az ajtóban álló Catre. Lassan bólintott és közben enyhén ráharapott a nyelvére.
- Ülj le - mondta a lánynak. Visszafordult a könyves szekrényhez. Hallotta lány halk lépteit a szőnyegen majd, ahogy leül az egyik fotelben az ablak mellett. Vett egy mély lélegzete és egy sóhajtás kíséretében kifújta. Egyik kezével megérintette az egyik könyv tetejét és letörölt róla egy kis port.
- Régen volt. – mondta. De jól emlékszem.
James elkezdte mesélni.

Késő őszi időjárás volt. Azok napok mikor már a nappalok hamarabb véget érnek. De a nyár emléke még tartja magát. A nap már szinte teljesen eltűnt a horizonton. Lágy őszi szél fújt, magával hozva a hüvősebb levegőt. Az emberek kezdtek visszahúzódni házaikba.
Sophie fiatal lány volt. Csak nemrég lépte át 20. életévét. Magassága az átlagos közé sorolható. És ezzel vége is az átlagos dolgoknak Vele kapcsolatban. Hosszú éjsötét haja, nagy mélyen ülő szemei, hosszú szempillái, ajkai tették arcának amúgyis szép és arányos vonalait különlegessé. Ám ennél sokkal több volt, amit a szem nem láthatott. Életereje és szeretete, a belőle áradó kisugárzás és magabiztosság és nőiesség volt az mely valóban felejthetetlenné tette még azoknak is, akik csak az utcán haladtak el mellette.
Ezen az estén nem voltak emberek az utcán. Egyedül haladt az utcákon. Még világos volt mikor elindult. De nem sietett. Gondolatai elkalandoztak sok helyre, ezért mikor észrevette, hogy el fog késni sietősebbre vette lépteit. Fejét lefelé szegte, hogy a szél ne fújjon az arcába. Nem ismerte jól a városnak ezt a részét. Mikorra teljesen világossá vált, hogy nem fog odaérni a megbeszélt helyre és megbeszélt időre eszébe jutott, hogy van egy rövidebb út. Nem kell végigkerülnie a körúton hanem, átvág a parkon és legalább 20 percet megspórol. Még sietnie sem kell. Ezért a következő utcánál jobbra fordult. Ekkora már besötétedett. Elkezdtek az első csillagok megjelenni az égen. Hirtelen fény öntötte el az utcát. Bekapcsoltak az utcai lámpák. Elégedett bólintott és kis mosoly szökött az arcára. Nem akarta, hogy belelépjen egy repedésbe az úton és kitörjön a cipője sarka. és amúgy sem szeretett a sötétben egyedül sétálni az utcán. Néhány perc alatt elérte a parkot. Fás, erdős terület közepén egy nagy füves rész. Mérete meglepően nagy volt. Majdnem a város közepén helyezkedett el és nagyon népszerű volt. Nappal és nyáron. De este az őszi barátságtalan körülmények között már nem volt annyira vonzó a tömegeknek. Megállt a járda szélénél, megvárta, míg egy autó elhalad előtte és átment a másik oldalra. Az autó fényei eltűntek az egyik utcában.
Három út indult el a parkba. Ezek helyenként keresztezték egymást. Sophie a középsőn indult el. Ennek az oldalán nem voltak magas fák. Csak egy bokros rész volt. Így nem vette el a fényt, a mit a csillagok próbáltak adni neki. Lassítani kellett a sebességén. Ahogy az utca távolodott úgy adott egyre kevesebb világosságot. A park pedig rosszul volt kivilágítva Ritkán állt csak egy-egy oszlop rajta egy lámpával. Ezek is főleg csak padokat világítottak meg vagy nem is égtek. Némelyik csak idegesítő villogásra volt képes.
Kezdett elbizonytalanodni jó ötlet volt e. Megvárta volna, ha késik. De most már mindegy. Ám minden lépéssel beljebb jutott a sötétségbe és egyre kevesebbet látott. Az éjszaka már körülölelte és magába zárta. Idegessége hirtelen csapott át félelembe.
Ez nem jó így – gondolta. Ennek nem szabadna így lennie. Látása majdnem teljes elvesztésével a többi érzékszerve elkezdett erősödni. Szinte érezte a sötétséget, ahogy behatol a lelkébe. Elkezdett fázni. Belülről fázott, és homlokán folyt a víz. Minden lépés kínszenvedés volt nem tudva hová lép. A legapróbb neszre megállt ami körülötte volt. A levelek zizegése a szélben mintha csak rajta nevetnének. Madarak csipogása is gonosznak tűnt mintha azt mondanák itt most nem te vagy az erősebb. Ez a mi világunk és azt teszünk veled, amit akarunk. Az egyik bokorban hatalmas zaj támadt hirtelen. Majd valami a lábának csapódott. Sophie nem bírta tovább. Felsikoltott. Táskáját elejtette. Egy világító szempár nézett fel rá. Figyelte a lányt egy pillanatig majd sértődött nyávogás kíséretében visszaugrott a bokorba. Sophie lehajolt, hogy felvegye elejtett holmiját. Dühös volt magára. Csak egy macska. Mégis mitől fél? Nincs itt senki. Senki nem olyan bolond hogy ilyenkor ide tévedjen. Összeszedi magát és kész. Ő már felnőtt, önálló, független nő. Ilyet nem engedhet meg magának. Ha ezt látná valaki. A düh erőt adott neki hogy továbbmenjen. De ahogy egy felhő a hold gyenge fényét is elvette összeomlott. Tőle néhány méterre egy lámpa próbálta elvégezni feladatát, de csak erőtlen villogásra futotta. De ahhoz elég volt, hogy meglássa az oszlop mellett elhelyezett fapadot.
Bizonytalan léptekkel odament és leült. Most már biztos elkésett és el is veszett egy parkban a város közepén. Ez egy lehetetlen helyzet, vele ilyen nem történik. Elkezdett sírni. Nem tudta visszatartani. Könnyei egymás után szöktek a szemébe. Folytak végig az arcán. Sminkjét melyre olyan nagy gondot fordított elkezdték lemosni az arcáról.
Ekkor hallott meg egy hangot mely belészorította levegőt. A sírást azonnal abbahagyta. Szemei tágra nyíltak, minden érzékszervével figyelt. Egy száraz ág reccsenése volt mikor valaki rálép és kettétörik. A háta mögül hallotta, de nem mert megfordulni. Majd újra hallotta, de most sokkal közelebbről. Ekkor jöttek a szavak. Egy ember van itt a közelben. Mintha ezer éve nem hallott volna emberi beszédet.
- Pelyhes, merre vagy? Gyere a gazdihoz. Könyörgöm
Egy férfi lépett ki a bokorból és elhaladt Sophie mellett. Dühösnek látszott. Megállt és visszafordult a lány irányába.
- Óh, hölgyem –szólította meg. – Nem látott egy macskát errefelé? Átkozott dög. Állandóan elszökik és a gyerek sír utána.
Sophie megkönnyebbülten felnevetett.
- De igen. Néhány perce ugrott a lábamnak. Megijesztett.
- Sajnálom kisasszony. De ha megkérdezhetem. Mit keres ön itt?
- Azt hiszem – válaszolta a lány. – Eltévedtem.
- Óh, értem. Ha gondolja, megmutatom az utat kifelé. Van nálam lámpa.
És a kezében lévő elemlámpára mutatott. Felkapcsolta és a lány szemébe világított. Az a kezét szeme elé emelte.
- Jaj, sajnálom. Akkor jön?
- Igen persze. Nagyon köszönöm.
- Ez a járda nem túl széles. Menjen, előre én majd világítok.
- Rendben. .
Sophie elindult a fénycsóva felé, amit a férfi a lámpájával adott. Haladni így is csak lassan tudtak. Nem nézett hátra egyszer sem. A kis fénycsóva nagyon magabiztosan haladt előtte ám mintha egyre távolabb kerülne tőle.
A férfi közeledett hozzá. Lassan lépésről lépésre de egyre közelebb jött. Pár száz méter után a lány már hallotta az idegen lélegzését ami mintha egyre gyorsult volna. Úgy érezte figyeli őt. Érezte az ismeretlen tekintetett ahogy újra és újra végigméri a testét. Vizsgálva, felmérve mint egy állatot a piacon. Gyorsította lépteit hogy minél előbb kijusson innen és elköszönhessen. Minden más alkalommal élvezte sőt elvárta, követelte a férfiak figyelmét, hogy vágyakozzanak utána és aztán ő elhárítsa őket. Vagy épp ne. De most zavarta és újra elkezdett félni. Már nem a sötéttől félt. Ez sokkal rosszabb volt. Igazi veszélyt rejtett magában. A lámpa fénye hirtelen egy kattanás kíséretében eltűnt.
- Álljon meg. – hallotta az idegen hangját. Most eltűnt belőle az előbb tapasztalt bizonytalanság és esetlenség. Kemény volt, határozott és ellentmondást nem tűrő. Sophie meg is állt. – Arra nem mehetünk. Felbontották a járdát. Le van zárva. Forduljon jobbra. Itt szélesebb az út. Mehetünk egymás mellett is.
Sophie szó nélkül cselekedett, ahogy mondta neki a férfi. Az mellélépett és újra felkapcsolta a lámpát.
- Látja? Ez sokkal kényelmesebb. Kicsit hosszabb, de csak ez van.
- Igen értem, siethetnénk? Már várnak rám.
- Persze. Hogyne. Induljunk.
Sophie próbált távolságot tartani útitársától. De az mindig követte mozdulatait. És már szinte minden lépésnél hozzáért karjához. Elértek egy sűrű, magas fákkal szegélyzett részhez. Ekkor a férfi eltűnt mellőle és eltűnt a fény is a lány lába elől. Sophie is megállt. Lehunyta a szemét. Tudta hogy most baj van. Talán elszaladhatna, de ez a cipő nem erre alkalmas. A férfi megkerülte őt és elé állt. Még a magassarkúban is jóval alacsonyabb volt nála. A férfi felkapcsolta a lámpát és az arcába vílágított. De most nem vette el mint első alkalommal. Elindította lassan lefelé a lány testén a fényt. Mikor végzett rekedten így szólt:
- Fordulj meg.
Sophie nem tudta miért de engedelmeskedett. Megfordult. A férfi elvégezte ugyanazt a műveletet mint vele szemben.
- Vissza – hangzott el az újabb utasítás. Sophie újra megfordult.
- Miért csinálja….?
Az idegen ekkor megütötte. Az arcán. Az ütés lendületétől feje oldalra dőlt. Kezét arcához kapta. Nagyon fájt neki. De ami rosszabb volt hogy még soha nem pofozták fel. Soha nem volt még ekkora megaláztatásban része.
- Nem kérdeztelek.
Megragadta az arcát. Az ütés helye ettől újra elkezdett fájni. A férfi elmosolyodott.
- Vigyázz magadra. Ezt a pofit kár lenne tönkretenni. Na, gyerünk, mozdulj kis ribanc. Még sok dolgunk van ma este.
Belemarkolt a lány hajába és erősen megrántotta. Sophie újra felsikoltott. Szemébe mint az este már többször könnyek jelentek meg. Az idegen elkezdte húzni maga után. Így is gyorsabban haladtak, mint előtte. A férfi mintha a sötétben is pontosan tudta volna, merre kell menni.
Néhány méter után a lány megbotlott és elesett. Haja kicsúszott a férfi szorításából. Mikor földet ért hallotta, hogy a másik hangosan nevet. Rajta! Leguggolt vele szemben és mosolygott. Nézte őt. Megpróbált felkelni, de az erősen visszanyomta a földre. Tarkójánál fogva felemelte a fejét és belevilágított a szemébe. Elfordította a lámpát majd vissza. Ezt párszor eljátszotta vele majd elengedte Sophiet. Feje visszaeset a földre, amikor a talajra ért egy éles kavics megvágta arcának bal oldalát. Érezte, ahogy a sebből vér serken ki.
- Kérem, hagyja abba. Én csak ki akarok jutni innen. És találkoznia…
- Kelj fel! - szakította félbe.
Sophie megpróbált felkelni. Először négykézlábra tornázta magát és megpróbált felülni. De hirtelen hatalmas ütés érte a hátát. A férfi cipője visszataposta őt a földre. Ismét hangosan nevetett. Rálépett a lányra mint a vadászok az elejtett vadra mikor a fényképnek pózolnak.
- Így jobban tetszel.
Sophie itt már sírt. Minden ereje elhagyta. A férfi is észrevette, mert leszállt róla és felrángatta és a vállára dobva elkezdte kifele cipelni a parkból.
Mindössze pár perc volt szüksége hogy kijusson. Odasétált egy autóhoz. A lányt letette mellé és kinyitotta az utas ülés felőli ajtót. És megpróbálta beültetni a lányt. Azonban mikor az észrevette mire készül a férfi összeszedte utolsó erejét és ellökte magától a másikat. Az hátratántorodott, de a lendülettől a lány is elvesztette egyensúlyát és nekiesett az autó oldalának, fejét beverte. Haja félig még belógott az autóba. Megpróbált felkelni, de a férfi gyorsabb előbb odaért hozzá és teljes erőből becsapta az ajtót. Az rácsapódott Sophie hajára kiszakítva belőle egy darabot. Utoljára felsikoltott mielőtt elsötétült előtte a világ.