Berlini kaland (5)

Visszaérve a szállóra addig mi kitárgyaltuk a napot, annak eseményeit s megígértettük Alannel, hogy türelmes lesz Antoine-thez, ha visszajön. Alig végeztünk, s éppen kezdtünk sörözni, mikor Antoine-t beállított, de a barátom nem jött vele. Antoine elmondta – sörözés közben – mi történt az után, hogy mi eljöttünk onnan. Meghallgattuk türelmesen.
- Tudod, hogy itt még lesz valami veled kapcsolatosan. – néztem rá, hogy befejezte.
- Igen, tudom s hazafelé jövet próbáltam is fejben felkészülni arra már. – válaszolta megadóan s lehajtott fejjel. – Az ottani engedély nélküli megszólalásomért nem kaptam meg a büntetésemet, s azt itt pótoljátok, ebben maradtunk. – tette hozzá még.
- Igen, így van. Kitől szeretnéd megkapni? – kérdeztem meg cinkos mosollyal.
- Hát, ha lehet, akkor, izé, nem Ádámtól, hanem Alan-tól inkább. – nyögte ki a válaszát.
- Rendben, legyen így! – egyeztem bele, de mivel Antoine már mozdult is, lefogtam a kezét, megállítottam s ezt mondtam: - A büntetést nem itt kapod a szobában mindannyiunk előtt, nem is kettesben a másikban Alan-tól, hanem lemegyünk a foyerbe, mert ott vannak a billiárd asztalok s ott fogunk játszani egy játszmát közösen, s akik nyerneklent, azok büntetik meg azokat, akik veszítenek s akkor téged is majd.
Nagy zaj támadt, szinte mindenki egyszerre beszélt:
- Ott lent? Mindenki előtt lesz a büntetés végrehajtva? Komolyan ezt gondolod? Nahát, példátlan! – hallottam az izgatott szavakat a három sráctól.
- Nem, nem, dehogy! Ott csak játszunk, billiárdozunk s a büntetést majd a „játszó szobában” hajtjuk végre. – nyugtattam meg a kedélyeket.
- A micsodában? Milyen szobában? S az hol van? – sorjáztak újra a kérdések.
- A játszóházban, ami lent van az alagsorban, egy zárt szoba s akkor csak mink leszünk ott, abban, a büntetések alatt. Majd meglátjátok, király lesz! – nyugtattam őket meg.
- Van még kérdés, mert ha nincs, menjünk, mert a lefoglalt billiárd-időnk telik már!- tettem hozzá sürgetően.
- Igen, menjünk, már úgy is régen játszottam. – örvendezett Ádám. – Elverünk Titeket, mint a kétfenekű dobot. – ígérte meg a franciáknak Ádám.
- Hoppá, ki mondta, hogy én Veled fogok játszani? – kérdeztem meg Ádámra nézve.
- Ja, senki. – hökkent, meg Ádám. – Akkor sorsolunk? – nézett rám.
- Nem, nem sorsolunk, hanem Te Alannel játszol, én meg Antoine-tel, mert ha veszítünk, akkor is Alan bünteti meg őt, Te meg engem, ha nyerünk, akkor előbb fordítva kaptok Ti s csak utána Alan-tól ő. – magyaráztam a helyzetet.
- OKÉ, menjünk már! – türelmetlenkedett Ádám s el is indult előre. Elhozta a rakettet s a golyókat s úgy várt minket az egyik asztalnál.
Felraktuk a golyókat, tisztáztuk, egyeztettük a szabályokat s indult a játék. Közben vettem észre, hogy a foyer másik részében egy nagyobb társaság sörözik, s közülük többen is oda- odanéznek a játékunkra, majd ketten fel is álltak s odasétáltak s már az asztal mellől nézték a játékunkat, mígnem az egyik megszólalt angolul:
- Jó estét! Ha nem zavarunk, mi is szívesen beállnánk harmadik csapatnak s érdekesebb lenne a játék. Mi a tét? – kérdezte meg a majdnem fekete bőrű srác.
- Az nem lenne gond, ha beálltok, de a tétet nem biztosan tartjátok. – felelte Ádám folyékony angolsággal, viccesen.
- Miért, mi a tét? Mondd s meglátjuk, tudjuk-e tartani? – szólította fel a másik srác Ádámot.
- Előbb megkérdezhetem az állampolgárságotokat? – kérdezett vissza Ádám. – Mi ketten magyarok vagyunk, ők ketten pedig franciák. – tette még hozzá.
- Mi pedig szenegáliak. – válaszolta a világosabb bőrű. – De miért kérdezted?
- Azért, mert mi spéci tétben játszunk!  - nevetett Ádám. – Akik nyernek, azok lent a „játszó szobában” játszhatnak a vesztesekkel egy órát. – magyarázta már komolyan.
- S mit játszanak? – firtatta a sötétebb bőrű értetlenül.
- Azt ők döntik el, a vesztesek meg alkalmazkodnak. – válaszolta már Alan.
- De mit játszhatnak? – erősködött az előbbi srác.
- Sok féle játék közül választhatnak a nyertesek, s szerintem akkor döntik el, ha már tudják kikkel fognak játszani. Tudod mi most együtt voltunk már egy ilyen másik játszóházban alapozni, így van fogalmunk, mire számítsunk. – szólt közbe Antoine is.
- Aha, értem, de még sem értem. Te érted? – nézett tanácstalanul a társára. Az vállat vont.
- Nem beszélgetni, hanem billiárdozni akarok. Mit érdekel, hogy mi lesz a végén, majd meglátjuk, ha veszítünk, ha meg nyerünk, úgy is azt teszünk, amit akarunk, ezek szerint. Nem? – nézett ránk a világosabb bőrű. – Beszállhatunk akkor, vagy sem?
- Igen, így van. Persze, beszállhattok s Ti jöttök akkor. Gyerünk! – szóltam s nyújtottam az egyikdákót nekik, míg összenéztünk hárman.
Akinek nyújtottam a dákót, kikapta a kezemből s lökött. Elsőre be is gurította a golyóját egy egyik lyukba, de utána már tévesztett. Így a sötétebb bőrű lökött. Ő már háromszor betalált s csak utána tévesztett. Így Alan jött, én meg megszólaltam magyarul Ádámhoz beszélve:
- Jó lesz felkötni a nemzeti alsót, mert még megvernek minket s nézhetjük, meg szívhatjuk is!
- Igen, az is lehet. – válaszolta Ádám nekem magyarul, de angolul is elismételte, hogy a többiek is értsék. A két színes bőrű nevetett, de Alan s Antoine komor maradt s bólintott Ádám beszédére.
Jó ideig hangtalanul folyt a játék, változó szerencsével. Az utolsó golyót, a feketét, Ádámnak sikerült a lyukba küldenie, így nyertek Antoine-tel. Örvendezve ugrottak egymás nyakába. Mi Alan s a két színes bőrű srác elkámpicsorodva néztük örvendezésüket. Ádám összeszedte a golyókat s a rakettet, Antoine-t vitte a dákókat a recepcióhoz s Ádám elkérte a játszószoba kulcsát is. A recepciós, aki szintén afrikai srác volt, megkérdezte:
- Melyiket kéred?
- Miért, több is van? – nézett rá Ádám kételkedve.
- Bizony van: a normál, a futópados s a spéci. Akkor melyik legyen? - kérdezte a recepciós srác, de már tőlem.
- A spéci, természetesen. – válaszoltuk egyszerre Ádámmal. Összenevettünk.
A recepciós bement a kis szobába mögötte s hamarosan visszatért egy kis kulccsal. Odaadta nekem s annyit mondott:
- Ez két órát lehet nálatok, mert 22 órára jön egy másik társaság oda. Ha végeztetek, rakjatok azért némi rendet! – figyelmeztetett, majd a két színes bőrűtől kérdezte meg:
- Ti is mentek velük?
- Igen. – válaszolták egy kicsit bizonytalanul rám nézve. A recepciós srác bólintott s jó szórakozást kívánt, majd ment dolgára.
- Hé, várj még! Kellene pár üveg sör is nekünk. Mindenki ízlését, szokását ismered, fejenként 1-1 üveggel kérünk! – nyomatékosítottam a rendelést.
A recepciós srác bólintott s hozzátette:
- Ha nem gond, akkor most ott kiszolgálom azokat, s utána leviszem Nektek a kért söröket. Addig remélem, már haladtok valamennyit a játékban. Majd így kopogok. – mondta s a pulton bemutatta.
- Igen, az jó lesz. – feleltem már németül s megkérdeztem tőle: - A srácok ismerik már valamelyik játszó szoba rejtélyét? – utaltam a csatlakozókra.
- Nem hiszem, hiszen ma jöttek. Még zöldfülűek, de ez ne zavarjon Titeket. Minek mentek oda hozzátok. S ha veszítettek, mint látom, akkor viseljék a következményét. Ott a szobából nyílóan van egy kis uszoda-rész is, ott megmeríthetitek előre őket! – mondta még nevetve.
(folyt. köv.)