Berlini kaland (4)

Tőlem is megkapta a tízet Antoine, az utolsókat meghúzva, így volt miért kiabálnia, ordítania. Ekkor otthagytam őt, s a barátomat eresztettem le s engedtem el. Mutattam, hogy feküdjön le odébb a lócára. Visszanéztem Ádámra, aki vette a lapot s már jött is, a barátomtól átszerelve magára a bilincseket s feküdt a keresztre. Rögzítettem s felhúztam. Alan már állt is fel, hogy vegye a korbácsot s jöjjön, aminek jönnie kell, de leállítottam.
- Már nem korbácsolunk, hanem cbt következik nála. – szóltam.
- Micsoda? Az mi? – értetlenkedett Alan.
- Ki tudja? – néztem körül, de Ádám szólalt meg a kereszten.
- Cock-butt-tortura – nevezte meg, majd hozzátette: - farok-here- szadi. Alan még mindig nem értette, de látszott Antoine sem.
- Alan, tedd, amit mondok! – szóltam s a falra mutattam. – Ott van pár vékonyabb bőrpertli, azokkal odamész Ádám elé s előtte leszopod, azaz felállítod a farkát, hogy duzzadt, merev legyen, s akkor átkötözöd a pertlikkel úgy, hogy a golyóit is szétkötözöd egymástól s közben a farok tövét is áthurkolod többször is. A végén jó, feszes legyen a bőre mindenhol. Értetted?
- Igen, Uram. – jött Alan válasza, majd tette, amit mondtam. A kötözés nem sikerült nagyon, ezért kicsit kellett segíteni abban.
Mikor már elégedett voltam az eredménnyel s Alan felsóhajtott látva, hogy nem kell megkorbácsolnia Ádámot, jött a hideg zuhany számára.
- Alan, akkor most vedd fel a korbácsot, de ne azt a hosszú szíjakból állót, hanem ott a falról a rövidebbek közül válassz s rajta! Korbácsold meg Ádámot!
- De, ööö, a röviddel, hol? – értetlenkedett Alan.
- Ott, ahol eddig elkötözted. Mutattam s nevettem. Alan elborzadt, sápadt lett s remegett.
- Ott, a farkát s az elkötött golyóit? Nem, azt már nem! – jelentette ki dacosan.
- Rendben, akkor ülj le! – szóltam rá s elfordultam a barátom felé. - Te meg tudod tenni? – néztem rá.
- Természetesen, még mást is, Uram. – somolygott s lépett, tette Ádámmal, amit Alannek kellett volna.
Ádám izgett-mozgott, kicsit sziszegett is, de látszott jól bírja a tortúrát, így hagytam barátomat ténykedni. Én közben Alant néztem, aki észrevette, összegörnyedt a pillantásomtól.
Már Antoine-tre néztem s kezdtem leengedni, majd mikor már feküdt a földön, akkor kikapcsoltam a karabinereket s leoldoztam a köteleket a vállánál. Antoine felállt, kicsit megrázta magát, majd párat ugrott helyben s látszott újra teljes erejében van.
Ekkor odanézett Alanre, majd rám s újra vissza, míg nem megszólalt kérlelve:
- Uram, a jogos büntetést is vállalom még, ha megengedi, hogy ellássam e kis pöcsöt. Megkapja tőlem, ami neki jár. – szólt keményen s határozottan.
- Megengedhetném, de éppen az előbb mondtam, hogy itt s most nem teheted meg. Akkor teheted csak meg, ha nem leszel kegyetlen! – figyelmeztettem.
Antoine szinte meg sem hallotta, odaugrott Alan elé, elkapta a haját s felrántotta üléséből.
- Amit most kapsz, s azt nem teszed el jövőre! – harsogta neki.
- Ne feledd a figyelmeztetésemet Antoine! – szóltam még egyszer rá, határozottan, de rám sem rántott.
Odalökdöste, vagy inkább vonszolta Alant az üres kereszthez a hajánál fogva, gyorsan s kíméletlen durvasággal tette fel, s húzta meg a bilincseket rajta, majd a hónaljaiban nem is kötözve meg, indította a csörlőt a legmagasabb fokozaton, így szinte felrántotta a földről s ott lengett már előttünk a keresztfán Alan. A barátom aggódva rám nézett, de én intettem, hagyja. Kíváncsi voltam meddig megy el, mer elmenni Antoine most.
Az pedig odalépett, elkapta a lengő keresztfát, s rajta Alant s már bukott is rá s látszott kegyetlenül szorítja, szinte harapja a farkát, úgy szopta le. Nem is állt fel Alan-nek. Ezért mg jobban megdühödött s már rohant is a bőr pertlikért s húzta, tekerte, csomózta azokat rajta. Alan pedig sziszegett, mert biztosan fájt neki. Mikor Antoine végzett s felkapta a rövidebb korbácsot s kezdte volna megostorozni ott Alant, de a barátom elkapta a karját, kicsavarta a kezéből a korbácsot és odébb lökte a keresztfától. Antoine visszalépett s a barátomra támadt. Vesztére. Az kicsavarta a kezét, hátra s felhúzva, majd átnyúlva a lábai között, megfogta s megszorította erősen Antoine farkát a golyóival. Az felüvöltött s elengedte.
Most a barátom hátrébb lökte, szinte a kezeim közé Antoine-tet s már engedte is le Alant, mert nagyon vergődött a fán, hiszen csak a csuklóiról lógott. Még rám nézett s már Ádámot is leengedte s kiengedte.
Most mindannyian ott álltunk egy csomóban. Antoine, mint egy dúvad lihegett s méregette Alant s a barátomat is, míg Ádám egykedvűen ácsorgott csak, de figyelve, hogy segítsen, ha kell valakit elkapni, legyűrni.
- Azt gondolom, ennyi elég is volt mára! – szólaltam meg nyugodt hangon. – Vagy van valakinek hiányérzete valamiben? Ha igen, mondja! – szólítottam fel azokat nyilatkozatra.
- Azt gondolom, hogy van. – kezdte halkan a barátom. Döbbenten néztem s néztünk rá. Pont ő szólal meg? – értetlenkedtünk, de ő mosolygott.
- Tudod, tudom, kicsit hihetetlen, de így van. Azt gondolom, hogy Antoine sem kapta meg a büntetését az előbbi engedély nélküli megszólalásáért, de arra sem kapott igazán lehetőséget, hogy mesterkedjen itt, pedig szeretett volna. Másrészt én is mondtam az előbb, hogy „Természetesen, még mást is, Uram.”, de én sem kaptam erre lehetőséget. Szóval volna még mit tenni. – fejezte be.
Elnevettem magamat, mert igaza volt. Törtem a fejemet, de nem nekem jutott eszembe a megoldás, hanem a barátomnak:
- Azt gondolom, Antoine a büntetést majd a szállón is megkaphatja valamelyiketektől, ez így rendben; ott még akár mesterkedhetne is, de ha itt akar, akkor én maradok Vele s megteheti, míg Ti elmentek. S akkor az én szövegem is beteljesedik. – szólt nevetve.
- Rendben, legyen így. Mi lassan visszasétálunk a szállóba, Te meg kísérd majd vissza Antoine-tet, ha már itt végeztetek! – egyeztem bele s mi elmentünk.
Antoine ott maradt a barátommal s hitetlenkedve nézett rá:
- Te, tényleg szívesen lennél itt s most a rabszolgám? Rajtad megtehetem, amit elképzeltem?
- Igen, persze, tényleg. S ne fogd vissza magadat, sokkal durvábbhoz is szokva vagyok, mint ami itt eddig történt. – nevetett.
Így Antoine nekikezdett s végig csinált mindent, amit csak eltervezett. Kezdve azon, hogy alaposan megtaposta előbb a földön, majd háton „szegezte fel” előbb s most sem tette fel a köteleket a hónaljába, de alaposan megostorozta, sőt még fogókkal is megcsipkedte a bőrét itt és ott. Folytatta cbt-vel, alaposan el- és átkötve azokat, majd a tűs kerékkel is végig „szántott” a feszes bőrén, de nem csak a bőrén, hanem a fedetlen makkján is.
Kapott a mellbimbóira csipeszeket, de nem fa-, hanem fémcsipeszeket, krokodil csipeszeket s spéci mellszorítókat is. Sőt még elektrót is rákapcsolt, de az ellen már a barátom is tiltakozott, így abbahagyta.
Végezetül még átfordította hasra s a földön fekvő keresztre szorítva alaposan, többször is kegyetlenül megdugta. Sok idő múlva értek vissza együtt hozzánk, a szállóba.
Addig mi kitárgyaltuk a napot, annak eseményeit s megígértettük Alannel, hogy türelmes lesz Antoine-thez.
(folyt. köv.)