Berlini kaland (3)

Ott a klubban jelentettem ezt ki:
- Itt az alkalom kipróbálni! Hely, alkalom, lehetőség és vállalkozó is lenne. Gyerünk, tegyük! – álltam fel.
- Hé, várj! Azért beszéljünk erről még. Mit tervezel, hol s kivel? – kezdte Ádám.
- Ott, Veled. Keresztre feszítést játszanánk, mint korában. – mutattam a szoba felé.
- Aha. Lenne töviskorona, korbácsolás, keresztcipelés s felkötözés is? – folytatta.
- Igen, bár a keresztcipelést elengedném, de ha Alan s Antoine-t is hagyná, akkor mást is tennék még, ott. – sejtettem határozottan.
- Alan, Antoine, benne vagytok? – kérdezte meg erre Ádám tőlük.
- Én nnneeeemmm. – kezdte félénken Alan. - Én, viszont igen. – lett határozott Antoine.
- Akkor én is benne vagyok. – határozott Ádám. – Már csak egy a kérdés: - Lehet-e, szabad-e használnunk azt. – mutatott a másik szoba felé.
- Igen, lehet, de csak négyen, azaz öten lehetünk ott. – válaszoltam.
- Ki az ötödik? – kérdezte meg Ádám, de meg is válaszolta maga: - A barátod?
- Igen, ő. Csak nem zavarna titeket? – kérdeztem meg.
- Nem, nem, dehogy. – válaszolták szinte egyszerre, csak Alan válasza volt határozatlanabb. Erre felé fordultam: - Jössz, vagy maradt, azaz kimaradsz?
Kicsit határozatlanul ácsorgott, majd vállat vonz s kijelentette: - Dehogy is maradnék ki ebből! Persze, hogy jövök. – hangzott már határozottan.
- Akkor gyerünk, menjetek előre, én szólok a barátomnak! – sürgettem őket.
Hamarosan mi is odaértünk s beléptünk a szobába, amit a barátom bezárt mögöttünk s még a függönyt is összehúzta az ajtón.
- Akkor ki kezdi? Ki-kivel teszi? Ki lesz a Mester? – érdeklődött.
- A Mester én leszek. - szögeztem le. – Mindenki más sub, azaz szolga lesz, s azt tesz, amire utasítom. Te is! – néztem rá erélyesen, utolsónak.
- Igenis, Uram! – húzta össze magát s állt oda a többiek közé.
- Akkor mindenki azzal kezdje, hogy megszabadul a felesleges gönceitől! Itt s most, de azonnal! – adtam ki a parancsot.
A srácok egymásra néztek, majd lassan, vontatottan kezdtek hozzá a vetkőzéshez. Lassan került le róluk egy-egy ruhadarab. Végre a barátom mozdult, s szinte egy pillanat alatt már nem is volt rajta semmi. Ott állt előttünk, s nem is takargatta magát a kezével. Szép teste volt. Nem volt túl magas, de izmos, egyenletesen szőrös, sötét szőrzetű. A többiek elszégyellették magukat látva ezt s már ők is iparkodtak. Hamarosan mindenki egy szál faszban állt előttem.
- Ti üljetek le oda! – mutattam a fal mellé - s Te pedig gyere ide! – mondtam a barátomnak. – Veled kezdem. – vetettem oda.
- Igenis, Uram! – jött azonnal a válasza és már indult is a keresztfához, ami még ott függött előttünk egy láncon.
- Várj, előbb engedd le s fektesd oda a földre a keresztet! – utasítottam s mikor megtette, akkor odalépett mellé, lehajolt, kicsit megsimította a kezével a fát s lassan hanyatt ráfeküdt széttett kezekkel, és lábakkal.
- Így jó lesz? – kérdezte meg huncutul, lentről már.
- Persze, de jobb is lehetne, ha előbb tennél fel magadnak csukló- s bokabilincsek s úgy feküdnél vissza, oda. – mondtam durcásan.
Felugrott, felcsatolta azokat, amit kértem, majd visszafeküdt s széttette tagjait újra.
- Most már Te jössz! – szólított fel évődve.
- Bizony, jövök is, de nem azzal, amire gondolsz, hanem a kilencágú macskával, mert elfelejtetted az illemet már, szolga. Itt csak én dumálhatok. Ti csak, ha felszólítlak rá, vagy kérdésemre válaszoltok s akkor sem tegezhettek. Megértve? No, majd mindjárt beléd is verem. – szóltam, levéve egy hosszú szíjakból álló korbácsot s kezdtem ütni.
Akik ültek, felszisszentek, mert nem voltam kíméletes. Erőseket ütöttem s hangosakat. A barátom már kezdett sziszegni ettől.
- Megértetted egy életre? – kérdeztem meg s ledobtam a korbácsot a földre, majd odalépve mellé, felkarabinereztem a megfelelő helyekre. Mikor mind meg volt, akkor a csörlő vezérlőjéhez léptem s lassan emelni kezdtem a keresztfát a sráccal. Addig, míg már a kereszt függőlegesen állt, de még támaszkodott a földre. Alaposabban körbejártam s láttam így nem fogja tudni sokáig bírni, mert a csuklóiba vágtak a bőrbilincsek. Visszaengedtem a hónaljaiban is átkötöztem egy-egy kötéllel, majd újra visszaemeltem előbbi helyzetébe.
- Most már jó lesz. Így maradsz! – fordultam el tőle s néztem a többiekre.
Azok álmélkodva s szorongva ültek egymás mellett, kicsit még mintha közelebb is húzódtak volna egymáshoz. 
- Ki lesz a következő? Önkéntes jelentkező? – néztem végig rajtuk.
Alan s Ádám egymás mellett ültek, de nem mozdultak, sőt Alan feje még tagadóan meg is rándult. Antoine azonban felemelte a kezét s lassan fel is állt.
- Én legyek az. – kezdte. – Igaz, én mesterként szerettem volna kipróbálni, de Uram megelőzött ebben. Akkor kipróbálom szolgaként.
- Miért, mit tettél volna másképpen? – kérdeztem meg szúrósan rá nézve.
- Öööö, még eddig ugyanezt, vagy talán én előbb fel”szegeztem” volna a keresztre a barátodat s ott korbácsoltam volna meg. – mondta bizonytalanul.
- Jó, akkor ezt tesszük Veled. – mondtam s Antoine már ment is, felvette a bilincseket s visszajőve rám nézett.
- Hol gondolja Uram? – kérdezte meg alázatosan.
- Ott, a függöny mögött, van egy másik kereszt is, azt hozd elő, de készülj fel, hogy nehéz lesz! – utasítottam. Odament, elővette, de csak könnyen fogta meg s leejtette. Szerencsére elugrott, így elé esett s nem a lábára.
- Mondtam, hogy nehéz! Óvatosan emeld, vedd a válladra s úgy húzd ide! – utasítottam.
Mivel Antoine nehezen boldogult így is, Ádám felugrott s segített odahoznia a második keresztet, elém.
- Maradj s függeszd fel úgy, mint én a barátomat! – szóltam Ádámra, aki megtette, majd mutattam s így a csörlőt is kezelve fel is emelte függőlegesre.
- Rendben, oké, akkor most vedd fel a korbácsot, s húszat neki! – utasítottam Ádámot.
Kicsit remegett a keze, ahogyan oldalt lépett s ütött. Elsőre kicsiket, majd egyre erősebbeket. Antoine a tízedik után kezdett sziszegni s Ádám az utolsót igen erősen ütötte meg s láttam még el is húzta a kezét. Antoine felkiáltott erre már, nem csak sziszegett.
- Jól van, elég. Ülj vissza! – szóltam hozzá s mutattam, hova. S odanézve láttam Alan igen sápadt, szinte reszket a teste az izgalomtól.
- Alan, hozzám! - szóltam s mikor odaért a vállát markoltam meg a szemébe nézve.
- Félsz, vagy Antoine-t sajnálod? – kérdeztem.
Alan lehajtott fejjel, halkan válaszolt:
- Mindkettő Uram.
- Rendben, akkor Te is üss még hatot a vicekapitányodra, máskor úgy sem teheted!
- Jaj, ne, kérem! – kiáltott fel Alan erre.
- Tedd, vagy Te kapod, de Antoine-ttől. – feleltem komoran s haragvón.
Így hát Alan felvette a korbácsot a földről, ahova Ádám ejtette, majd oldalt lépve meglendítette s lecsapott. Az első még erőtlen volt, de egyre erősebb lett s az utolsó már szinte csak úgy csattant s Antoine fel is kiáltott ezt érezve s sziszegte:
- Még megkeserülöd ezt majd!
- Itt és most biztosan nem! – figyelmeztettem Antoine-tet, s hozzátettem: - Ezért tőlem is kapsz tízet.
- (folyt. köv.)