Airbus XXXIV.

A „Walesi bárdokban” van egy sor, ami valahogy így szól:
„Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik …” – nos, pontosan ez történt velünk is. Egy pillanatnyira mindannyian sóbálvánnyá dermedtünk.
Ez a helyzet leginkább Peter számára lehetett kínos, aki számára az előadás a lehető legizgalmasabb pontján szakadt félbe – mint a rendesebb TV sorozatokban … ezt persze nem hagyhattam annyiban. A látogató személye e pillanatban nem foglalkoztatott – eggyel több vagy kevesebb néző nem sokat számít egy ilyen teltházas előadásban.
Tudatában voltam annak, hogy egyedül én mozdíthatom ki az eseményeket a jelen holtpontról. Meglendítettem a sjambokot – persze csak figyelmeztető jelleggel.
- Tedd a dolgod, lotyó! Hogy mered félbehagyni?! – azzal a sjambok már csattant is újra Kedvesem hátsóján.
Vanda mellkasa legmélyéről, hosszan sóhajtott egyet, aztán ott folytatta, ahol néhány másodperccel ezelőtt abbahagyta. Újra megformázta gyönyörű, szexi ajkaival az előbbi „O”-betűt és kiszámított, őrjítő lassúsággal teljes hosszában magába fogadta Peter szerszámát.
Barátunk olyasfajta hangot hallatott, mintha nem is Vandát, de egyenesen őt nyársalná fel valami. Az én Drágám behunyta a szemét és láthatóan tökéletesen kizárta a környezetet a tudatából. Semmi sem létezett számára, csak a megkezdett és félbeszakított oboa koncert. Talán kárpótolni is akarta Petert, nem tudom. Az minden esetre bizonyos, hogy barátunk olyan aláfestést adott Vanda néma koncertjéhez, amit egy szimfónikus zenekar is méltán megirigyelhetett volna.
Kedvesem egyre jobban belelendült az előadásba. Peter hangja magasságban lassan már a legmívesebb Stradivari hegedűk legfelső regiszterét is kezdte megközelíteni, aztán hirtelen, a semmiből előkerült a kígyó, de most Petert szemelte ki magának.
Barátunk – miután az egyébként kellemes bariton hangja lassan elérte a szopránt – már éppen kopogtatni készült a mennyország kapuján, de az hirtelen a semmibe foszlott. Vanda kiengedte bűbája tárgyát az ajkai közül. Peter hördülését egy éhes oroszlán is megirigyelte volna.
- Csatt! – ez a sjambok volt, újra.
- Hogy merészeled, engedetlen ribanc?! – keménynek, sőt kegyetlennek tűntem, de csak belesétáltam Kedvesem csapdájába.
Kikerekedett szemmel rám nézett, körülbelül úgy, mint az áldozati bárány a mészárosra, aztán újra előadta az egyszer már látott pornó műsort – Peter legnagyobb gyönyörére. Ezúttal nem műsorozott tovább, hagyta Petert eljutni az élvezet Csomolungmájára. Természetesen nekem is hagyott egy apró fullánkot, bár lenyelhette volna az anyagot, hagyott néhány cseppet kicsordulni a szája szélén.
- Most én következem! – Mr. Randábbmintfishburne hangja száraz volt és nagyon mély.
- Kérem, Uram, engedje meg, hogy kimenjek egy pillanatra a mosdóba – utána készséggel állok a rendelkezésükre mindhármuknak.
Természetesen kiengedtem. Quasimodo néger unokatestvére diszkréten előkészült a várható élvezetekre: elővett valamit a nadrágjából, ami jobban emlékeztetett egy 150 mm-es tarack csövére, mint egy emberi hímtagra és behunyt szemmel hátradőlt a deresnek támaszkodva.
Vanda azonban csak késlekedett. Vártunk egy darabig, de mikor a tarack visszaváltozott lankadt hímvesszővé, keresni kezdtük.
Hiába, a ház teljesen üres volt. Napokig kerestük, a végén még Peter egyik magánnyomozó ismerősét is igénybe kellett vennünk, mire megtaláltuk. Egy pornó moziban dolgozott, pénztárosként. (folyt.köv.)