Berlini kaland (1)

Nem régen egyik reggel korán kellett kelnem, mert szinte hajnalban indult a fapados repülőm Berlinbe. Időben ki is értem a reptérre, a váróban sem kellett sokat várni s már sétálhattunk is ki a géphez, ahol sorban fel is szálltunk abba. Én a folyós melletti helyet kaptam a gép közepén, de már a szárny és a vészkijárati ajtó mögött. Mellettem a hármas ülés ablak melletti ülésén egy fiatal srác ült, közöttünk senki. Nem volt teljesen teli a gép s hamarosan már a stewadok/stewardessek mutatták be kis produkcióikat, hogyan viselkedjünk vész esetén címmel. Elől 2 stewardess volt, középen és hátul steward. A miénk, mikor később odalépett láttam Alan névre hallgatott, a másik Pierre volt. Alan volt a fiatalabb, alacsony, vékony, csínos srác, a másik nem tetszett. Alan végig jött s mindenkit megnézett, hogy bekapcsolta-e az övét s mellém érve át is hajolt rajtam – ekkor éreztem meg férfias illatát – s átnyúlva az ablak melletti srác övééhez ért, majd megdermedt, láttam s kissé lassan, de erősen elpirulva emelkedett fel s lépett hátrébb egy sorral, de onnan is visszanézett a srácra. Ekkor n is odanéztem s láttam a csat alatt, pontosabban „után” igencsak kiemelkedik a nadrág szövete, alig takarva a srác „csomagját”. 
A srác is észrevette, hogy megláttam s odaintett maga mellé az ülésre, így odébb telepedtem, amit Alan is észrevett s visszajött megnézve, megtapintva az én csatomat is s meg is simította az alatta lévőt s érezte az is merev, s odébb hajolva még egyszer a fiatal srácot is ellenőrizte, megsimogatta, de már mosolyogva, huncut mosollyal a szája szélén.
Hamarosan el is startoltunk, majd már a levegőben jöttek a stewardok, tolták a kocsijukat s mi reggeli kávét, a srác kólát s én egy kis üveg vörös bort vettem tőlük. Alan nem mulasztotta most sem el, hogy behajoljon felszolgáláskor, előzékenyen lehajtsa a támlát, az előttünk lévő ülésből s úgy tegye oda az italokat nekünk, mosolyogva.
Hamarosan Berlin fölé értünk, újra be kellett csatolni az öveket, amit Alan természetesen simogatással és mosollyal együtt ellenőrzött, de mikor ujja az enyémhez ért, egy kis papír cetlit is a markomba tett. Mindketten kíváncsian néztük meg: egy névjegy volt, Alan nevével s a túloldalán egy berlini Tom’s Hotel cím szobaszámmal, de nem csak szobaszám volt rakta, hanem az Alan név mellett még Antoine is.
Kérdőn néztem Alanre, de ő csak fejével előre intett, a gép eleje felé. Mikor visszafelé jött, akkor súgta oda: vice-kaptain – hallottam.
Kiszálltunk s a sráccal megvettük a 72 órás közlekedési bérletünket, majd kisétáltunk az S-Bahnhoz. Egy átszállással értünk a hotelhoz s alig csekkoltunk be – egymás melletti két szobába – és pakoltunk ki, mostunk kezet már kopogtak is az ajtómon.
- Bújj be! – kiáltottam ki, de nem nyílt az ajtó. Így odamentem s kinyitottam. Az ajtóban Alan s mg egy magasabb, de szintén vékony, szakállas srác állt. Már mutatkozott is be: - Antoine.
- I’am Félix. – válaszoltam, de hozzátettem: - I dont no spohen , nur deutsch.
- Sorry, wir sprechen nicht Germany. – válaszolta Antoine és Alan is, szomorúan.
- Sorry. – szóltam s Ádámot hívtam át a szomszédból, aki már beszélt szépen, folyékonyan angolul. A két srác felderült s invitálásomra be is jött, mivel az én szobám sarokszoba volt s nagyobb, mint Ádámé. Leültek az ablaknál s bontottuk is a barackpálinkát s koccintva ittunk. Még ettünk pár falatot is, mert vettünk zsemléket idefelé jövet, szeltünk fel csabait, s szalámit is s mell kaptak még a pálinkából is.
- Meddig lehettek Berlinben? – kérdezte meg Ádám tőlük.
- Sajnos holnap délig, mert délután elrepülünk. – válaszolta Alan, kissé szomorúan.
- Sok mindenre elég annyi idő is! – mondta vidáman Ádám. –Menjetek, tegyétek le a csomagokat s siessetek vissza! – sürgette őket.
Azok szinte elrohantak, de mutatták nem mennek messzire, mert a folyosó túlsó oldalán laktak. Alig rakodtunk el az asztalról, de már jöttek is vissza a srácok.
Nekünk közben alig volt időnk egyeztetni, hogy ki-kit választana, ha rajtunk múlik. De nem múlt.
A srácok már döntöttek s belépve Alan kézen is fogta Ádámot s húzta át a saját szobájába s mi maradtunk Antoinettel, amit nem is bántam. Kb. egy órát tartott a szex-csata mindkét szobában, majd visszajött Ádám s Alan s Ádám mondta:
- Azt javasolják, hogy menjünk el a TV toronyhoz, mert most mg szép az idő s onnan jól lehet látni a várost s ki tudja meddig marad a jó idő. – kezdte.
- Rendben, gyerünk! De onnan én vezetek, irányítok ma a továbbiakban! – kötöttem ki.
Mivel mindenki helyeselt, így összekaptuk magunkat s hamarosan már a TV torony tetején voltunk. Jól is tettük, mert távolról már kezdett felhősödni az ég alja. Alaposan körülnéztünk, megnéztük a híresebb épületeket, utcákat, sugárutakat, miközben megittunk egy feketét s srácokkal pedig egy-egy sört is.
Leérve a „vörös városháza” felé vettük az irányt, majd a körülötte lévő megmaradt, régi negyed házait néztük meg a templommal együtt.
Innen már a Humbold egyetem felé sétáltunk a Spree folyón át s hamarosan egy városnéző buszra szálltunk, ami körülvitt minket a volt keleti negyedben. Alan s Antoine még sohasem járt erre, csodálták a „moszkvai sugárutat s az ottani házakat” s csak a folyóparti fal volt ismerős máshonnan, olyant már láttak. Az amerikai negyedbe visszaérve a Charlei-point-nál szálltunk le s néztük meg a Stazi volt pincéi maradványait, majd a Trabant múzeumot, amit szintén még sohasem láttak, pedig voltak már párszor Berlinben.
Antoine kívánságára elmentünk egy másik busszal az emléktemplomhoz is, mert ez volt a kedvenc temploma. Innen nem messze volt az Állatkert s ott ebédeltünk egy kínai étteremben.
Az ebéd után hazamentünk a szállóba s egy újabb gyors, de váltott „lovakkal” végrehajtott szex-csata után újra elindultunk, de csak a környékre. Alan s Antoine már sokat hallott a berlini privát kocsmákról, klubokról, de sohasem mertek sem egyedül, sem kettesben oda elmenni, mivel nem beszéltek németül. (Ugyan mondtam ez nem gond, mert itt sokan beszélnek angolul, de nem hitték, míg nem tapasztalták.)
Először egy olyan klubba vittem őket, ahol volt a pincében szauna, gőzkamrák s videó szobák vegyesen s „úribb” s nemzetközibb volt a társaság. Jó két órát töltöttünk itt, hol együtt, hol szétszéledve, egyenként csellengve a szobákban. (Egyszer Alan jött vissza, kissé ziláltan, mert egy helybéli, idősebb bőrös tag nagyon „nyomult rá” s ez már zavarta, de kimentettem a helyzetből.)
Antoine és Ádám jól feltalálta magát, váltott partnerekre is találtak s bár nem kérdeztük, de biztosan tudtak volna miről mesélni az ábrázolatukat figyelve, mikor előkerültek.
Mi Alannel együtt maradtunk, de érdekes tapasztalatokra tettünk szert a gőz-kamrákban is.
Két óra múltán mindenki kinézegette már magát s mivel újabb élmények nem adódtak, így távoztunk s áttettük székhelyünket egy másik, spéci bőrös bárba.
Belépve Alan s Antoine is igencsak meglepődött, sőt Alan talán meg is ijedt, mert igencsak marcona külsejű, srácok voltak ott bent talpig bőrszerelésben. Mi kissé ki is tűntünk a társaságból, de szerencsére nem sokáig, mert az egyik asztalnál egy régóta ismert barátomat fedeztem fel társasággal. Ő is megörült nekem, nekünk. Hamarosan már oda ültünk közéjük s vegyes nyelven folyt a társalgás.
Közben barátom megsúgta, hogy hamarosan előadás kezdődik a pincébe, azt meg kellene néznünk, így levonultunk s tényleg érdekesnek találtuk azt. Volt ott minden, szem-szájnak ingere: leder-show, korbácsolás, dugás, szopás, sőt a végén még egy függönyt is elhúztak. A mögött egy keresztfán fiatal srác csüngött, vagy inkább helyette a farka csüngött még akkor, de már nem sokáig, mert egy nagydarab, izmos, néger srác került elő, aki tett róla, hogy hamarosan duzzadjon, mereven álljon előre a farka.
(folyt. köv.)