Félix és Gábor első hete a vidéki nyaralóban (16)

Gábor reggel arra ébredt, hogy a zsalukon át az ágyra csíkokat rajzol a napsugár. Nézte Félixet, ahogyan aludt, szuszogott. Iparkodott nem mozogni, de azért egyszer csak meglökte egy helyváltozásnál. Felnyitotta a szemét, körülnézett, majd felült álmosan Félix.
- Jó reggelt! – köszönt Gábor: - egy szép reggel virradt ránk. Ha a tegnap esti szavadat tartod, akkor ma indulunk kirándulni is. Nem kellene felkelni és nekilátni?
- Nem kell sietni, nem megyünk messzire, így ráérünk. A jó reggelt mellé más nem jár? – kérdeztem és incselkedve néztem rá.
- Attól függ, mit szeretnél? Reggeli tornához mit szólsz? – kérdezte erre s már próbált is kedvező pozíciót felvenni.
- Az jó lesz, mert éjjel többször is keresztben feküdtél rajtam s alig tudtam „alólad” kimászni! – mondtam tetetett közönnyel, de nem kis éllel.
- Csak nem zavart, hogy Te voltál „alul”? – kérdezett vissza Gábor, mint aki nem érti mi ebben a baj. S próbált ellazulva visszafeküdni, mint ahogy az előbb volt.
- Ne légy nagyfiú, nem áll jól Neked! – figyelmeztettem, megnyomva a „nagyfiú” és az „áll” szót. - Mivel felszólítottál a reggeli tornára, akkor ne beszéljünk mellé, hanem rajta! S már egy gyors mozdulattal le is kaptam a takarót róla és rajta is ültem. Meg akart mozdulni, de elkapva karjait a háta mögé csavartam, majd a lapockájáig feltoltam, így kényszerből hasra fordult. Ekkor rá hajoltam, hasaltam, majd a fülcimpáit kezdtem szopogatni s közben a fülébe duruzsoltam csacskaságokat s izegtem-mozogtam rajta. Hamarosan éreztem, hogy keményedik a farkam s ekkor már lejjebb csúszva ügyesen úgy irányítottam a mozgásomat, hogy „célba” érjen. Sikerült. Behatoltam, mire felnyögött, mert nem ilyen „tornára” gondolt, de már nem volt ellenére. Egyre növeltem a ritmust s a levegővételem is gyorsult. Nem sokára hídba emelkedtem és kilövelltem, de nem benne, hanem kint, a derekára. Szinte azonnal rá is hasaltam, úgy lihegtem rajtam, majd visszanyerve normális ritmusom azt kérdeztem:
- El tudnál viselni minden reggel ilyen ébresztő utáni tornát? 
- Igen – válaszolta. – A tornát igen, de bár kisebb vagy, de azért súlyos, a súlyodat és a testedet magamon, a hátamon, azért nem sokáig, ha lehet, mert ellenkező esetben még a reggelid is én leszek, ha szereted a vékony palacsintát reggelire. – tette hozzá kissé incselkedve. – A palacsintáról jutott eszembe, nem tiltakoznék, ha a palacsinta tartalmazna egy kis nutellát és finom tejszínhabot is. – szőtte tovább a „főzési” tippjeit. – Úgy is szereted?
- Ühüm – bizonygattam s ki is szaladtam a konyhába és hamarosan visszatérve kezemben ezekkel, de előtte vizes törülközővel megtörölgettem Gábor derekát. Majd a nutellát kentem előbb a popójára és tetejébe került a tejszínhab, melyeket hasra feküdve azonnal le is nyaltam onnan, de arra ügyelve, hogy érdes nyelvemet is érezze. Mikor végzett jóízűen csettintett a szájával s meg is nyalta alaposan a szája környékét.
- Te is kérsz valamit? Mit szólnál egy jó kis vastag „kolbász”-hoz? – kérdeztem meg.
- Ühüm, ühüm – volt a gyors válasza, mellé nagyokat bólogatott is. – DE ilyen helyzetben nem megy! – figyelmeztetett.
Erre oldalra fordítottam és már nyelettem is, ami nem sokára a szájában volt. Jól körülnyalogatta, alaposan, semmilyen részét sem hagyva ki. - Élvezed? – kérdeztem, feleslegesen, mert láttam is, hogy igen. Még kis ideig elnyalakodhatott, majd elhúztam és a popójára csapva jeleztem, hogy itt a reggeli incselkedések vége.
- Menj, végezd el dolgodat, fürödj le, és gyere vissza a konyhába! – adtam ki az utasítást. – Addig én is ugyan ezt teszem.
Nem sokkal később találkoztunk a konyhába, ahol én már köntösben voltan, míg rajta nem volt semmi. Rá néztem, elmosolyodtam, majd levéve a kötényt rá adtam, de arra vigyázva, hogy hátul ne érjen össze, mikor megkötöttem. Elkészült a reggeli, megettük, majd elpakolt. Addig én már pakoltam is a nappaliban. Mikor a ruhákkal készen voltam, kértem, hogy tegyen vizeket, tea füvet, kávét, s kekszeket egy szatyorba s mellé a hűtőtáskába tejet, kefireket, nutellát, tejszínhabot, jégkockákat egy zacskóba és a jég-akkukat. Az útra főzetett egy termosz kávét is Gáborral. Addig én lementem a pincébe, Gábornak is pakolva.
Mikor feljöttem, egy kis bőröndön kívül egy igen nagy, kerekes sporttáskát is cipelem magammal, ami igen nehéz volt. Bementem a hálószobába is, de mikor utánam akart Gábor is jönni, kitoltam és behúztam az ajtót. Ez nyilván rosszul esett, durcás is lett tőle.
Gábor kint duzzogottam, míg észre nem vette, hogy a széf ajtaja még mindig nyitva van. Megdermedt. Tegnap nem zárta be este? És ha…, de rájött, hogy a házba senki sem tud bejönni a riasztó miatt. Már majdnem megnyugodott, mikor attól kezdett parázni, hogy ha hiányzik pénz, vagy elszámolta, akkor rá fogom és …..megint magyarázkodhat, hogy nem ő volt! Felesleges volt a para, mert visszajőve a széfhez léptem, kiemeltem egy köteg pénzt, vettem el abból s a többit visszatettem és bezártam az ajtót, s visszahúztam elé a képet. Így senki sem tudja, látja, mi van mögötte.
Rá szóltam, hogy menjen le, vegye fel, amiket odakészítettem, majd vigye ki a dolgokat az udvarra, addig kiállok a kocsival. Mire visszaértem már pár kisebb csomagot ki is vittem, de a nagyobbakat, s a nehéz sporttáskát neki hagytam. Naná – gondolta, nem fog megszakadni, arra itt vagyok én! S kivittem azokat is. Intettem, hova rakja be a csomagtérbe, míg a hűtőládát a hátsó ülésre tette. Felmentem bezárni az ajtót, körüljárva ellenőriztem a spaletták zártságát, majd kiálltam a kocsival s intetten tegye be és zárja is be a kaput. Mikor meg volt, rákapcsolta a riasztót s elindultunk.
Eddig minden rendben ment, simán elindultunk, s bár furcsállottam, de nem kérdezte meg, mit viszünk a sporttáskába. Az úton is lezártuk a sorompót, majd irány a hegyek. A hegyek lábánál, az egyik városban átvettem a kulcsos ház kulcsait és biztosítottam a gondnokot, hogy legkésőbb vasárnap délután visszahozom, leadom. Megnyugtattam, hogy rendet hagyunk magunk után a házban, ahogyan máskor is szoktam és tapasztalhatta. Visszaszállva a kocsiba, indítottam, majd a város után a hegyek felé fordultam. Az erdei úton a kulccsal Gábor kinyitotta az ottani sorompót, majd utánunk bezárta s így tett a többinél is. A legutolsó után félreálltam a fák alá a kocsival s mondtam, innen gyalog megyünk, s visszük a cuccokat. Mindkét kezünket megpakoltuk, s a sporttáskát Gáborra bízva elindultam előre. Kb. fél óra után kiértünk az erdőből.
Kis tisztás volt előttünk, majd csodálatos panoráma tárult fel. Távolban a Duna vonalát lehetett látni, közelebb más, alacsonyabb hegyeket, közvetlenül előttünk egy meredély volt. Csupa szikla. A ház kétszintes volt, alul is, s a lépcsőn felmenve felül is rácsos ajtó látszott. Mondtam Gábornak, hogy alul is egy-, felül is egy szoba van. Alul alszik az ügyeletes, ha társaságnak kiadják a felső szobát, de velem már nem jönnek fel, régi motoros vagyok itt. Sajnos fürdőszoba nincs, csak ciszterna, abban az esővizet összegyűjtik, abból lehet mosakodni. Latrina pedig a fák között van. A turistaút csak egy vezet ide, amin mi is jöttünk. Hébe-hóba jár erre valaki, mert kiesik a főútvonalakból, bár a térkép jelöli.
Felvittük a cuccokat a felső szobába, lepakoltunk, ittunk egyet, majd indultunk vissza a kocsihoz a maradékokért. Dél lett, mire minden fel- és a helyére került. Gábor többször nézte a nagy sporttáskát, de azt nem pakoltam ki, csak beállítottam az ajtó mögé. Megettük a szendvicseket, majd ittunk is s pokrócokat kivéve lefeküdtünk az árnyékba kicsit szunyókálni. Gábor hamar elaludt, s míg mélyen aludt én visszalopóztam a házba és a táskából a felszerelés egy részét lehordtam a latrina mögé, majd visszafeküdve én is elszundítottam.
Arra ébredtem, hogy az erdő szélén szarvas áll, míg Gábor nem mozdulva lesi azt. Hozzáértem, jelezve, ébren vagyok, megsimogattam, hogy ne mozogjon. Szép volt látni a szarvast, ahogyan ott áll és néz a távolba. Hirtelen megmozdult, oldalra nézett és eliramodott. Erre mi is felkeltünk és kiültünk a meredély szélén lévő padra és néztük, ahogyan lemegy a nap.
(folyt. köv.)