Ellenségem és barátom:a binder csipesz

Az állítólagosan jogos büntetésemhez készülődtem. Azért állítólagosan jogos, mivel én úgy gondoltam, hogy nem érdemeltem ki, Ő viszont másképp vélekedik a dologról. De ne is menjünk bele a részletekbe! Elfogadtam hisz ez a dolgom, ezért ő a férfi, főként ami a szexet illeti.
Estére egy vacsorára voltunk hivatalosak néhány barátunk társaságában. A büntetés első részét már megkaptam, ami rikítóan vöröslött is a tükörben, miközben magamat nézegettem. A fenekemen jól kivehetően látszódtak a keze ütésének nyomai. De akit már úgy igazán elfenekeltek, az jól tudja, hogy nem csak színében változik meg a bőr, hanem izzik és ég, nem is beszélve arról, ha belegondolunk, hogy nekem órákon át kell rajta ülnöm, egy nem túl kényelmesnek mondható éttermi széken.
Miközben ezen morfondíroztam megjelent mögöttem a tükörben, kezében a további büntetésemmel: két binder csipesszel. Irodai munkám lévén magam is sokat játszottam néha unalmamban a csiptetőkkel és az ujjaimmal és emlékszem, hogy igen csak van szorításuk. Gondolkodás nélkül fordított meg maga felé és tette fel őket a mellbimbóimra. Gondolatban én már a bosszút forraltam elképzelve, amint egyszer az ő golyóin díszeleg majd, de nem volt lélekjelenlétem ezen tovább morfondírozni, ugyanis a fájdalom igen hamar elért az idegvégződéseimig. Nem akartam megadni neki azt az elégtételt, hogy lássa a fájdalmam, ezért megpróbáltam a leglazább mosolyomat felé küldeni. Szerintem nem sikerült, mert igencsak elégedett volt a művével. És nos, jól gondoljátok, ők voltak az én személyes jó barátaim az egész vacsora alatt. Elképzelni se tudtam, hogy hogyan fogom kibírni, ugyanis már a melltartó felvétele is fájdalmas volt, amikor hozzáért a lassan kökény nagyságúra duzzadó bimbóimhoz.
Ezek után kínszenvedés volt a vacsora minden pillanata. A barátnőim mind azt kérdezgették, hogy mi a baj, amire csak annyit tudtam válaszolni, hogy majd elmesélem. Ebből az következik, hogy még valami hihető kamudumával is elő kell majd állnom, mert az ember lánya csak nem mondhatja azt, hogy csipeszekkel a melleimen jöttem vacsorázni, ja és előtte még jól el is verték a fenekem.
A zenére való lassú és közeli tánc is csak még nagyobb fájdalmat okozott. Esküdni mernék, hogy még soha nem vont magához ennyire közel tánc közben. Minden egyes lépés egy újabb súrlódást jelentett, és egy némán magamban elmormolt káromkodást.
A tánc végén a fülembe súgta, hogy menjek be a női mosdóba és ő majd követ. Örültem, mert reménykedni kezdtem, hogy ez a büntim végét jelenti. Az asztalnál ülőknek azt mondta, hogy nem éreztem jól magam, és jön megnézni, hogy minden rendben van-e.
És igen, amint belépett a mosdóba, egyből bevont egy fülkébe és azonnal kiszabadított a felsőmből és félrehúzta a melltartót. Igen, félrehúzta, nem pedig óvatosan levette, ezáltal is csak fokozva kínjaim. A csipeszeket egyszerre rántotta le rólam. Ami újabb fájdalmat jelentett, de némi megkönnyebbülést is. Lángolt, sajgott, fájt és legszívesebben elsírtam volna magam. De szerintem láthatta a szememben, hogy a tűréshatárom szélén állhatok, mert szenvedélyesen megcsókolt. Majd nagyon finoman a nyelvével cirógatva nyaldosni kezdte a mellbimbóim. Néha-néha aprót szívott is rajta, amelyre azonnal reagált a testem. Nem értettem, hogy lehet valami ennyire fájdalmas és mégis ennyire izgató is. Éreztem, hogy nedvesedni kezdek, a sóhajaim pedig felhívások voltak a számára. A szoknyán felnyúlva, a bugyit széthúzva ujjazni kezdett. Először csak gyengéden, összhangban a nyelve játékával, később azonban egyre hevesebb tempót diktálva. Ekkor már csak egyetlen dolog érdekelte, hogy végig a szemébe nézzek. Két ujjával szinte felnyársalt, de közben erősen tartott. A kéj pillanatában azt hittem, hogy menten összeroskadok, elhagyott minden erőm. Csak arra vágytam, hogy ágyba bújjak és begubózzak, de természetesen csakis Vele. Mikor már biztos volt benne, hogy egyedül is képes vagyok magamat megtartani, segített felöltözni, de most már odafigyelt minden mozdulatára, nehogy további fájdalmat okozzon. A barátoknál kimentett minket azzal, hogy rosszul vagyok, és inkább hazamegyünk, ezért nem is kellett ebben az állapotomban a barátaink előtt megjelennem. Egész úton hazafelé csak mosolygott, mint egy jóllakott óvodás.