Abigél döntése

Elsőéves egyetemista volt. Egy katolikus lánygimnáziumban érettségizett néhány hónappal korábban, kitűnő eredménnyel. 12 éves korától kezdve internátusban lakott, távol a szüleitől, akik egy határmenti kis településen büszkélkedtek lányuk eredményeivel. Édesanyja tudta, hogy Abigélt érdeklik a fiúk, de visszahúzódó magatartása miatt egy időben attól félt, hogy a végén még apáca lesz belőle. Megnyugodott és egyben meglepődött amikor a lány csont nélkül bejutott a jogi karra, és otthon felvázolta karrierterveit. A jogot ugródeszkának szánja csak. Valójában politikus akar lenni...

Abigél ugyan már az internátusból is ritkán járt haza, de amikor Budapestre került, szinte megszakadt vele a szülők kapcsolata. A telefonját ritkán vette fel, anyja sms-eire hetente egyszer reagált. Apját évek óta látványosan negligálta, akárcsak a húga, aki követte őt és 17 évesen utolsó előtti évét kezdte a gimnáziumban, ahova Abigél is járt.

Mióta beköltözött a lepukkant kollégiumi szobájába, Abigél egyszer járt otthon, csupán egyetlen hétvégére utazott haza. A házból ki sem tette a lábát. Hívták bulizni gyermekkori barátnői, de ő inkább otthon maradt, hogy egy őszi negyedéves vizsgára felkészüljön.
Anyja egyszerre volt büszke a céltudatos és szorgalmas lányára, de féltette a bezárkózása miatt. Furcsa volt neki, hogy a kollégiumi társairól sem beszélt, és mintha az egyetemen sem lennének sem barátai, sem barátnői a lányának. Nem is volt benne biztos, hogy jó-e, amit kitaláltak Abigél apjával:

- Szeretnénk venni neked egy lakást Pesten - mondta mintegy mellékesen, mosogatás közben, amikor Abigél a konyhaasztalnál görnyedt egy vaskos könyv fölött. - Olyan rettenetes az a kollégiumi szoba, ahol most laksz. Az internátus sokkal szebben rendben volt tartva. És különben is, két év múlva talán a húgod is felköltözik Pestre, akkor majd lakhattok együtt.

- Jó - mondta Abigél - Köszönöm! - tette még hozzá, és maga is meglepődött azon, hogy milyen egykedvűséggel tudta palástolni belső örömét.

Valójában majd kiugrott a szíve a gondolattól, hogy sok-sok év internátus és pár hónap kollégium után végre a maga ura lesz. Vagy úrnője, ha úgy jobban tetszik...

- Nekem is van hírem - állt fel az asztaltól és ölelte át anyját. - Dolgozni fogok.

Anyja meglepődését látva gyorsan hozzátette: - Nyugi, tanulás mellett. Egy jogvédő irodánál fogok gyakornokoskodni. Olyannál, ahova bántalmazott nők fordulhatnak jogi segítségért.

...

Az idő gyorsan repült és Abigél egy decemberi reggelen azon kapta magát, hogy saját lakásában ébredt. A mosdóért nem kellett megküzdenie más lányokkal, a tükörben csak a saját arcát látta és nem bámult vissza rá másik két-három arc, amint éppen sminkel a gazdájuk. A cipőjéből nem mászott ki egy csótány sem, mint a kollégiumban, és amikor bezárta maga mögött az ajtót, kettővel több és lényegesen nagyobb kulcsot kellett begyömöszölni a táskájába.

- Fő a biztonság... - még akkor is ez járt a fejében, amikor 15 perc séta után belépett első munkahelyére, a női jogvédő irodába.

Amit ott átélt aznap, arra talán örökké emlékezni fog, bár legszívesebben kitörölné a fejéből. Mint ahogy szívesen kitörölné azt a napot is, amikor apja megpróbálta szétfeszíteni a combjait és csak a lélekjelenlétén, meg a hirtelen dühén múlt, hogy nem erőszakolták meg kislányként.
Bántalmazott nők sora jelentkezett náluk segítségért, és az iroda nem győzte a sok ügyet. Abigélre bízták, hogy tegyen rendet az akták között. Egy újság megkeresése miatt pedig készítsen statisztikát iratrendezés közben, hogy milyen típusú megaláztatást szenvednek el a hozzájuk fordulók.

Abigél egész nap émelygett. Valósággal sokkolták a durva esetek, amiket olvasott. Mikor késő délután elindult az egyetemre, a friss téli levegő, a csípős hideg, vagy csak a feltörő emlékek miatt, de kicsordult a könny a szeméből. A járókelők előbb megbámulták, majd elfordították tekintetüket és tovább mentek.

- Soha nem fog egy férfi sem hozzám nyúlni - gondolta magában, mikor befordult az egyetem hatalmas kapuján. - Legfeljebb ha előtte lekötözöm egy székhez...

folyt. köv.