MANDALA

Mistress Mia belépett a felújított stúdióba, két hónapig volt távol:
- Túl karcsú voltam a digóknak,- mesélte nem túl lelkesen, miután hazatért,- „bambina con botto”, kis korbáccsal…Jézusom, mi ez??

- Kínzókamra, elmélyedt gyönyörökhöz,- Domina Daiva a feketére lakkozott kínpadnak támaszkodott,- elmagyarázom. Ülj le a vallató székre!
- Kedves fogadtatás!- Mistress Mia a karfára szerelt bilinccsel babrált,- legalább egy szolgát szerezhettél volna, hogy végre kitomboljam magam!
- Volt jelentkező, de öt perce lemondta,- Domina Daiva együttérzően elmosolyodott,- őt meg úgysem korbácsolhatod, mert félmilliós tetkó van a hátán…
- Ja, az a k..a drága tetkó, hát azt tényleg nem verhetem szét…De mik ezek a színek? Piros fal, lila bútor, még jó, hogy a kínpad meg a kereszt fekete!
- A piros a cél, a szenvedély, az izgalom színe, a lila a felelősség és a hatalom,- Daiva széttárta karjait, mint egy misztikus szertartás papnője, akinek áldozata már az oltárkövön remeg:
- Erről szól a mi templomunk: szenvedély! Izgalom! Hatalom!- Mia felé mozdultak felemelt, mintegy megáldó karjai,- és felelősség! A szolgák felett érzett felelősség.
- A hatalmat élvezem, de hol a felelősség? Még nem öltem meg senkit…Akkor mára nincsen szolga…és ezért ki a felelős?!- Mia felemelkedett a székről,- játszani akarok!

Daiva bekapcsolt egy Ravi Shankar CD-t, meditatív szitár-zene a szenvedély és szenvedések templomában:
- Feküdj a kínpadra!,- Mia megvonta a vállát, hiszen volt már, hogy fotózásra nem jött el egy szolga és ő lett a rabnő, mert a fotóst mindenképp ki kellett fizetniük. Domina Daiva csepp szantálfa-olajat dörzsölt immár foglya feje fölött a fára. Mielőtt leláncolta végtagjait, lassú, anyás mozdulatokkal levetkőztette; rögzítése közben Mia szelíd kábulatában megszólalt:
- Mindent tőlem tanultál…
- Persze: száz pálca, száz korbács, két marék csipesz,zuhanyozással ötven perc,- Daiva fölé hajolt,- neked ennyi az izgalom, szenvedély…most én tanítom meg neked, milyen az én vízióm.
Felpörgött a zene, dobok kattogtak, csörögtek, sercegett a hamvadó füstölő:
-„Hét pecsét” kínzásban leszel a tulajdonom,- nagy, lila gyertyát gyújtott, várt a patakzó, forró cseppekre,- nem feltöröm, lezárom a tested láthatatlan pecsétekkel jelölt mágikus pontjait.

És azt mondta az első cseppek kínjai után:
- Lezártam az elkülönülés kútját, te csak általam létezel.
Azt mondta a második, forró viasz-folyás után:
- Lezártam emlékeid forrását, te mától létezel, mintha rabnőmnek születtél volna.
Így szólt a harmadik, rövid gyötrelem végén:
- Annyi fény jut az életedbe, annyi kép, amennyit hozzád engedek. Hatalmam: eltűröm, hogy láss, felelősségem: üdvözítő legyen a látvány, céltalan szomorúságot ne okozzak neked.

Most vadzsrát vett kezébe a lila polcról, amely törhetetlen gyémánt, könyörtelen, pusztító villámcsapás és megérintette vele a vonagló testet:
- Lezárom az ítélkezés útját, hogy ne menthesd fel magad a bűneid alól, ha voltak, vannak, lennének. Vallatód, bírád és hóhérod leszek!
Arrébb húzódott a kegyetlen fegyver, egy csepp vér sarjadt a bőrön:
- Beléd forrasztom szenvedésed energiáit mindaddig, amíg a szenvedés örömöddé válik! Nekem már megadatott az öröm.
Most a legfájdalmasabb ponthoz ért:
- Elégetem megváltozásod erejének szívedben buzgó szent olaját, mert ha nem tenném, végül azt gondolhatnád: szabad lettél.
Könyörgő sikoly szakította át a hömpölygő zenét és Domina Daiva befejezte a kínzást:
- Nem juthatsz el más szívéhez, mert az én szívem foglya vagy. Enyém lettél, felelőssé lettem irántad.

Eloldozta még remegő testű, fátyol-tekintetű, domina-társából lett rabnőjét ,aki némán öltözködni kezdett az elhalkult zenében oldódó szantálfa-illatban.

Kopogtak, Daiva piros köntösébe bújt, ajtót nyitott.
- Bocsánat, Úrnők, mégis eljöttem, mert nem bírtam ki nélkületek,- harmincas, sármos férfi, akinek félmilliós tetkó van a hátán.
Domina Daiva nem szólt, háta mögött megjelent Mia arca: szótlanul nézték a toporgó szolgát:
- Értem,- fejet hajtott, mint a mindent feladó, elzavart koldus:
- Nem jövök többé…