Újrakezdés szigete 3. rész - Limitált boldogság

Miről is írtam legutóbb? Ó, igen. A part. Ott üldögéltem, amikor mellém léptek. Hozzám hasonló felügyelők voltak, a Mester közvetlen beosztottjai. Pár kurta szót szóltak, vagy inkább vakkantottak hozzám. Követtem őket, ahogy kérték.
És persze, a torkom összeszorult, amikor láttam, hogy egy mesterségesen kialakított, gerendákkal aládúcolt barlangjárathoz kísérnek. Ott meg is álltak, csak fejükkel intettek, hogy legyek oly kedves, húzzak befelé.
Voltam olyan kedves.
Ha eddigi élményeimet figyelemmel követted, kedves olvasóm, nem lepődsz meg olyan nagyon, ha elmondom, odabent a fáklyafényben a Mester várt személyesen.
A Mester, nehéz belőni a korát, de apró, vézna fickó, kevés hajjal. Van benne mégis valami... főleg, amit hajnalban láttam, ahogy könyörtelenül megdugta Harsk cseppet sem ellenkező kedvesét... hát, szóval van valami a pasasban, amitől, ha csak ránézek, keservesen fájni kezd a seggem...
Sosem láttam arra példát, hogy férfiak érdekelték volna, de az irracionális félelmeket pont ezért hívják éppen így.
A Mester ott ült farönkön egy gyér tűz mellett, és konzervben babot főzött rajta, akár egy kiscserkész.
- Jó reggelt... barátom - szólított meg. Kitaláltam, nem tudta a nevem. Miért is tudta volna?
- Üdvözlöm, uram - feleltem. Állva maradtam. Végigmért.
- Jól felsültél az éjjel - mondta rám sem nézve - Olyan lehetőséget adtam, amit nem szoktam csak úgy osztogatni. Ha nem ragadott volna el a szenvedély, biztos nem ajánlok ilyet holmi... szóval érted. Kremhild, Kremhild... igazi nő. Nem gondolod?
- De, uram.
- Pff, hogy utálom azokat, akik mindenre helyeselnek. Ha tényleg így gondolnád, ha VALÓBAN olyan nőnek látnád, amilyennek én... akkor nem haboztál volna. Kockáztatva a későbbi megbánásom és dühöm, ott helyben elkapod. Erre te... csak lóbáltad a löttyedt gyíkod és elsomfordáltál - megkavarta a babot, kikanalazott belőle, megfújta, megkóstolta - Mindazonáltal - mondta tele szájjal - nem azért hívtalak ide, hogy megalázzalak.
Ezt nehéz volt elhinnem az elhangzottak után. Igyekeztem egyenesen tartani magam, hátul összekulcsolt kézzel. Az egyen-kezeslábas kényelmetlenül szorított és izzadtam a tűz mellett.
- Azért nem a farkad volt az első, amit megnéztem rajtad - nyugtatott meg - láttam a szemed, ahogy végigmérted a közös szerelmünket azzal a balfasszal. Láttam, hogy sóvárogsz. Szereted a nőket. Értesz a szép nőkhöz. Akkor meg mi a baj?
- Ő... uram, ő hozzád tartozott, és a szerződésemben az áll...
- Menj a fenébe! - puszta kézzel kikapta a tűzből az áthevült konzervet és felém lendítette. Elugrottam. Végül megállta és nem dobta el. Nem tudom, hogy csinálta. Egy pillanatig még vicsorogva állt, erősen szorítva a tűzforró tárgyat, majd fújt egyet, lekuporodott és visszaejtette a parázsra - Komolyan veszed azt az ócska papírost? Itt nem szerződések kötnek igazán minket, hanem tisztelet. Érted? Nem egy ember felé. Mindenkit a tisztelet fűz össze a szigeten. Nem azért nem dughatjátok az aráimat, mert tilos. Hanem azért, mert ők és én összetartozunk, és ti ezt tiszteletben kell tartsátok. Például... ha megesne olyan, hogy egy nap partot ér egy hajó és azzal megérkezik a te... barátnőd, feleséged, én tiszteletben tartanám és nem vonnám félre egy kiadós toszásra. Mert tisztelném a kapcsolatotokat. Érted?
- Uram... egy éve talán történt ilyen. Nem velem. Egy társamat meglátogatta a felesége. Tőled kértek rá engedélyt. És a nő azóta is itt él... a menyasszonyaid közt. A társam már rég lelépett...
- Na ja, vannak kivételes esetek. A helyzet néha dönt helyettünk... mint az éjjeli ábra mutatja. Tudod, mi a te bajod? A félelem.
- Bizonyára mindegyikünknek megvan a maga félelme, uram...
- Bizonyára, de éppen arról szól ez a hely, hogy küzdjünk ellenük... á, éppen időben - a hátam mögé intett. Szinte biztos voltam benne, hogy valaki most leüt, vagy zsákot húz a fejemre, aztán valami elbaszott kéjveremben ébredek. Nem ez történt. Alacsony, fiatal lány állt mellettem, határozottan zavarban, óvatosan közeledve. Valamit motyogott is a Mester felé, majd lehajtotta a fejét.
- Na, kedves barátom, azért hívtalak ide, hogy tégy valamit, ha már nekem dolgozol. Új feladattal bízlak meg. Ez a feladat pedig a gátlásod leküzdése lesz.
- Miféle... gátlásomé? - kérdeztem sután.
- Hát, hogy merj tömeg előtt zongorakoncertet adni... mégis mit gondolsz? Tetszik ez a kishölgy?
- Tetszik - mondtam, és mindenem zsibbadni, viszketni, remegni kezdett. Rájöttem, hogy a vén filkó azt akarja, hogy előtte dugjak meg valami reszkető teremtést.
- Nézz rá, ha róla beszélsz! Nézz rá, mondom! Mérd végig. Nézd meg alaposan. Kisaranyom, nincs mitől tartanod. Húzd ki szépen magad és mosolyogj erre az úrra! Úgy, ügyes vagy.
Megnéztem.
Nem tetszett.
Csinoska volt persze, a lenge nyári ruha, mélyen dekoltált, a combokból mit sem fedő, szép összhatást adtak. Szabályos kis arca volt, dús, sötét haja. Kedvelem a tömzsi alakot, kerek feneket, és a finom hájredőket deréktájt. De... nap mint nap a Mester menyasszonyait őriztem. Akadtak köztük fiatalabbak, idősebbek, sőt, némelyik jócskán őszült, voltak karcsúak, teltek, de mindből sugárzott valami felsőbbrendűség. Valami határozott, magabiztos erő. Ha felfedeztem magamban valamit, hát azt, hogy annál a nemességnél nem ismerek erősebb afrodiziákumot.
- Szép lány - mondtam a Mesternek és hülyén éreztem magam. Visszafordultam a lány felé - Tényleg szép vagy. Hogy... hogy hívnak?
- Laura - mondta és megköszörülte a torkát.
- Igen, így beszél egy lovag, egy úriember - mondta a Mester és vígan kanalazta a főtt babot - Na, ha már itt vagytok, bizonyára nem kell felesleges köröket futni, tudjátok, hogy azt akarom, hogy keféljetek. Méghozzá olyan eszeveszetten, ahogyan csak bírtok. Mintha az életetek múlna rajta. Csak viccelek. Fogjátok fel úgy, hogy mindig egymással akartatok lenni, és évek óta most találkoztok először. Sőt, talán nem találkoztok többé. Eresszétek szabadon azt, ami bennetek van!
Álltam ott Laura mellett, a szerszámom nem lehetett volna ernyedtebb.
- Uram... nagyon köszönöm a lehetőséget...
- Nem, fiam, nagyon rosszul kezded - nevetett, majd pár pillanatig csak csámcsogott. Kanalával intett ránk - Most mondhatnám, hogy nincs maradásod a szigeten, ha erre nem vagy képes, de nem erről van szó. Vastagon szarok rá, hogy akik nekem dolgoznak, mennyire gátlástalanok. Még örülnöm is kéne, ugyebár, ha egy eunuch vigyáz a hitveseimre... habár... épp ez az, nem tudom, mire vagy képes kettesben egy nővel. De nem, nem... hidd el, itt többről van szó... Rólad. Rólatok. Ez mindkettőtöknek jó lecke lesz az életről.
Mindketten... tudjátok, miért vagytok itt... és mindketten tudjátok, hogy...
A Mester felé fordultam félig, ezért csak érezni éreztem, hogy egy reszkető kéz hirtelen babrálni kezd a ruhám csatjaival, de mintha bombát keresne, ami tíz másodpercen belül robbanhat.
- Mit? - kérdeztem röviden. Laura rám sem nézett.
- Megteszem - mosolygott. Egész hitelesen - szívesen teszem, csak dőljön... csak dőlj hátra...
- Ez egyáltalán nem...
- Ne légy udvariatlan - szólt a Mester - látod, ez teszi boldoggá...
Hát hagytam magam. Laura levette a felsőmet és letolta a nadrágomat is. Ügyetlenkedett. Nem tudta, hogy folytassa. Próbáltam nem tudomást venni a tőlem pár méterre üldögélő férfiról. Kibújtam a nadrágból és levettem a bakancsot is. Laura megsimogatott az alsónadrágon keresztül. Közben félszegen rámosolygott a mögöttem ülő Mesterre.
- Béna - mondta a Mester - Nagyon távol jártok attól, hogy elhiggyem, hogy ájultra akarjátok baszni egymást. Hozzak zenészeket? Olasz kaját? Vízágyat? Meg olyan filmeket, ahol felfújt szájú, műmellű nők sikoltoznak? Nagyon fogytán a türelmem...
Laura térdre vetette magát és lerántotta a gatyát rólam. Ahogy fentről néztem rá, ahogy a tűz fénye játszadozott és árnyékokat kergetett a ruhája kivágásában, ahogy lefutottak poros nyakán tiszta vájatokat nyitva az izzadságcseppek, ahogy hozzám ért mohón, végre megmozdult bennem valami.
Keményen marokra fogott és verni kezdte. Azonnal tudtam, hogy soha nem verte még ki senkinek.
- Kezd érdekessé válni - hallottam megint a Mester hangját. Ellöktem magamtól az ügyetlen kezet és megfordultam.
- Talán, ha elhallgatna végre! - kiáltottam - Szándékosan aláz meg mindenkit! Erre élvez, hogy mindenki, még dugás közben is csak magára figyel! Maga... te vén, degenerált... te...
- Én vagyon a munkaadója - felelte csendesen. Elhallgattam. Az arcom még izzott a kimondatlan indulattól. Aztán elnevette magát.
- Csak viccelek... ez az, barátom! Ne fojtsa magába! Nézze, az a kis bestia is megrettent... vigasztalja meg... én is jó leszek!
A helyzet nem lett kevésbé kellemetlen. De Laura utánam nyúlt, lényegében a farkamnál húzott vissza maga felé. Végignyalta a szerszámom, bekapta a végét. Sóhajtottam. Megfogtam a fejét és segítettem neki a mozgásban. Csak a rám boruló tincseit láttam és az izgő-mozgó feneke formáját a ruháján keresztül. Kezdett beválni. Átölelte a térdem. Éreztem a melleit. Kinéztem a barlangból. Eget láttam. Tengert láttam. Ki ez a lány? Miért kell ezt csinálnia? Ilyenekre gondoltam. Alig éreztem abból valamit, amit csinált, pedig szükségtelenül hangos, nyálas felhajtást csapott. Már nem irányítottam, csak a fején tartottam a kezem. Lágyan. Inkább gondoskododón.
- Mi a baj? - nézett fel rám. Lenéztem, láttam, hogy megint fél árbócon vagyok.
- Nem lazul el - szólalt meg megint a Mester. Sejtettem, hogy nem fog kussolni - Cseréljetek.
Cseréltünk. Szabadulni akartam. Laura egyszerűen kibújt a ruhájából. Sitty-sutty, már ott állt meztelenül. Valahol húsz és harminc közt lehetett fél úton, de hamvas, romlatlan bájai elárulták, hogy kevés szeretője volt még. Szokatlanul kevés, ha a korunkra tekintek.
Tétován nézte, hová fekhetne le. Leterítettem levetett ruháinkat és néztem, ahogy elhelyezkedik. Háttal feküdt a tűznek. Ami azt jelentette, hogy szemben kellett lennem a kenyeret majszoló Mesterrel. Ő is észrevette ezt. Boldogan vigyorgott. Levettem róla a szemem és Laura finom vonalú, húsos puncijára koncentráltam. Kézzel próbáltam életet lehelni magamba. Letérdeltem és szertartás nélkül csak nyalni kezdtem.
Nem tudom, mennyi idő telt el így. Nem hallottam Laurától egy hangot sem, csak néha felsóhajtott.
- Kisaranyom... - szólt közbe megint a Mester - Akarsz te tényleg dugni egy jót ezzel a fiúval?
- I... igen uram. Akarok - mondta Laura.
- És miért?
- Hát... azt mondtad, jó, ha örömet adok másoknak... hogy a testem azért ilyen szép, hogy megosszam... és azt kérted...
- Nem! - mondta a Mester, de nevetett szigor helyett - Ez ostobaság, ne hallgass rám mindig... mindenben! És sosem kérek, vagy parancsolok... és javaslatokat teszek... és az esetek többségében bejönnek a javaslataim... Nézz rá, döntsd el, miért is hagyod épp neki, hogy a féltve őrzött kincsedbe dugja a nyelvét...
Nem néztem fel. Nyelvemmel körbejártam a szeméremajkakat, és futva találkozgattam a csiklóval. Kezdtem ritmust vinni a dologba. Laura hangja segített. Tökéletes átmenet volt ártatlanság és bujaság közt. Tudtam, hogy most engem próbál nézni.
- Hát... jó embernek tűnik.
- Annak tűnik? Mi alapján? - az interjú-komplexusos Mester nem bírta befogni. Kezdett nem zavarni. Érdeklődve fordultam fél figyelemmel Laura hangja, fél figyelemmel a kelyhe felé.
- Ahogy nézett rám - mondta Laura egy hosszabb sóhaj után - Ahogy hozzám ért. Amikor tudta... hogy... szabad... hozzám érnie... nem támadott le azonnal... kedves volt... szeretem a kedves férfiakat... és... olyan sebezhetőnek láttam... hajnalban...
Ez furán hatott rám. Ez a lány látta a bénázásom egy formás női fenéknél.
A tudat, hogy nézett életem legmegalázóbb pillanatában..
Beindított. Megmarkoltam a combját és valósággal ráhúztam a nyelvemre. Végre felsikkantott. Vártam, hogy a Mester ujjongani kezd, szinte csalódott voltam, amikor nem tette.
Éreztem, hogy Laura hideg ujjai megtalálják a kezem és megszorítják. Kinyitottam a szemem, láttam, hogy a teste ívbe feszül. Felnyúltam, megfogtam az egyik mellét. Forró volt és puha. A mellbimbó lehetetlenül aprócska, olyan, akár egy tű szúrása. Észre sem vettem, mikor kezdte el mozgatni a csípőjét, felemelt sarkain rugóztatta magát. Abban azért volt némi rutinja, hogy őt kényeztessék. Tetszett egy a "királylányos" hozzáállás. Kicsit dühített, kicsit jókedvre derített, és ami a fő, elöntött vággyal. Elborultam. Meg akartam dugni.
Laura egyre szaporábban vette a levegőt. Bedugtam egy ujjam, és csuklóig nedves lettem tőle.
Aztán a Mester felkelt.
- Na, ennyit mára! - szólt - Elég, fiatalok, maradjon máskorra is tanulnivaló!
- De... de - magamat takarva térdeltem fel - azt akarta, hogy... hogy én őt...
- Hogy megkeféld... - a Mester fontolóra vette - Nem, nem azt. Azt akartam, hogy MEG AKARD kefélni. És most meg akarod. Ha itt ülne még tucat ember, ha tévé közvetítené, akkor is meg akarnád. És ez jó. Jó haladás. Mi több, áttörés. De nem fogtok itt, előttem paráználkodni. Ki van zárva. Most ettem. Nem vagyok kíváncsi a fröcskölő nedvekre, elcsöppenő nyálcsíkokra, összeharapdált vállakra, nyakakra és mellekre, fenekekre... Most szépen felöltöztök és nyomás tisztálkodni. Mindjárt 8 óra, sok a dolgotok mára. Azt garantálom...
Nem értettem. Míg a nadrágom húztam, lopott pillantást váltottam a piruló Laurával. Így még szexibb volt, míg öltözködött és igyekezett mihamarabb elrejteni mindazt, amit pár perce nagyon is oda akart nekem adni. Megrázta a fejét, talán épp azt jelezve, hogy ő sem érti. Vagy, hogy ne álmodjak folytatásról.
Ő végzett hamarabb, szandálját felkapva, még lógó ruhapánttal szaladt ki a barlangból. Én is még félmeztelen voltam, amikor ott akartam hagyni a Mestert. Persze, utánam szólt.
- Látod? Ilyen az, amikor a boldogság limitált. Amikor nem habozhatsz, nem hezitálhatsz, csak azt döntheted el, mennyit is veszel el magadnak az élet örömeiből.
- Aha - feleltem - Most biztos elégedett.
- Nem, én soha - felelte és böffentett egyet - Most nyomás dolgozni!


folytatása következik