kiküldetésben - 5.

KIKÜLDETÉSBEN – 5 (megtörésem)

… vasárnap reggelre ébredtünk, én a pad alatt kiláncolva, uram pedig felettem kényelmesen párnák között. Fizikailag teljesen megtörtem a láncoktól, kapott verésektől, a végzett nehéz munkától, a kemény földön töltött hosszú időtől – minden tagom sajgott, az ütések helye fájt, emellett nagyon szégyenkeztem meztelenségem és a homoeotikus történések miatt.

- na, ma pihenünk!

mondta, én pedig rettegtem, mert eddig a pihenés nem sok jót jelentett számomra… hamarosan kiengedett a pad alól, első dolgom volt a heréimen lévő lakatot gyorsan valamilyen elviselhető helyzetbe tenni… égetett, szorított, de egyben folyamatosan fel is izgatott….

- köszönj!

mondta és én már tudtam a dolgom, térden állva kigomboltam sliccét és megcsókoltam a farkát.
Ezután megreggeliztünk, én az immár szokott módon, az asztal alatt, majd kávét főzött (ebből nem kaptam, pedig nagyon megkívántam), majd kényelmesen elhelyezkedett és így szólt:

- azt hiszem, megtanultad, ezentúl feltétlen és teljes engedelmességgel tartozol nekem. Nem fogok lehetetlent kívánni, de mindig rendelkezésemre kell állnod, utasításaim ellenkezés nélkül teljesítened kell! (ha elmegyünk innen, akkor ezt nehéz lesz érvényesíteni- gondoltam)

- ha mégis ellenkeznél, vannak jól sikerült képeim erről a hétvégéről, biztosan szívesen néznék munkahelyünkön, vagy családodban, amint meztelenül, bilincsekben egy férfivel vagy! Én nem látszom, de te nagyon jól festesz rajtuk… (huhhh… ez tényleg tönkretenne mindent, de mindent! - villant eszembe, meg amúgy is rajtam volt még minden piszok, gyertya, ondó…)

- ha elmegyünk innen, rendszeresen viselned kell a lakatot, amit zacskódra tettem, a kulcsa mindig nálam lesz. Ez mindig emlékeztet alávetett helyzetedre, ruha alatt nem látszik, ettől mindent tudsz csinálni, de nehéz lenne elmagyarázni bárkinek is, mit is keres rajtad… (végem van, tényleg teljesen a hatalmába kerültem – gondoltam, lábam között akaratlanul is összeszorítva a –kéjes érzetet is adó- lakatot)

- ezentúl én döntök a sorsodról, mikor, kivel, mit csinálsz, minden gondolatodról tudni akarok, mindig be kell számolnod mindenről, internetes levelezésed, csevegésed elolvasom, kapcsolatot csak engedélyemmel és ellenőrzésem alatt tarthatsz. Ha nem így teszel, jönnek a képek szépen sorban a nyilvánosságra… (ezzel egészen saját akarat nélküli rabja leszek – gondoltam kissé megrettenve, de a képekkel munkámat, kapcsolataim, mindent teljesen tönkre tud tenni)

- Gyengédséget is kaphatsz, a mainál jóval többet is – folytatta jelentőségteljesen szemembe nézve (tényleg teljesen végem van, gondoltam most már egészen megadóan, helyzetembe lassan beletörődve)

- már régen kinéztelek magamnak, ápolt, tiszta, nyakkendős külsőd rögtön megtetszett, most pedig meg is szereztelek magamnak – folytatta elégedetten (én pedig alulról felfelé figyelve igyekeztem megkedvelni a férfit, akit ezentúl mindenben szolgálni fogok és akit ezentúl szeretnem kell)

- tudod, amíg kedvem szerint mennek a dolgok, csak én nézegetem a mostani és a később készítendő képeket… - mondta kicsit gúnyos mosollyal

- na, hogy tetszik az új helyzet? – kérdezte végül némileg diadalittasan

Most már lelkileg is teljesen megtörtem, megértettem, testileg és lelkileg egyaránt teljesen ki vagyok szolgáltatva, azt tesz velem, amit csak akar, mindenben engedelmeskednem kell. Láncaimban a földön kuporogva nem is tudtam hirtelen, mit feleljek, de egy hirtelen gondolattal megcsókoltam lelógó kezét, amit szemmel látható elégedettséggel nyugtázott.

- így legyen mindig! - suttogta

majd ismét lába közé vont, csókoltatta magát, szopogatnom kellett farkát, de nem hagyta végigmenni, hanem így szólt:

- most kicsit gyakorlunk, mert láncokban már kellően jól megy, most apránként „önkéntes” módra váltunk!

Ezzel levette lábamról a láncot, a zacskómon lévő lakathoz erősítette („azért egy kis óvatosság nem árt… mosolygott), a végét pedig a kamraajtó felett lévő kampóba lakatolta, mivel az egész két méter hosszú lehetett, semmiképpen sem tudtam volna elhagyni a kis konyhát.

- gyere, állj fel, simulj hozzám! – parancsolta

és én engedelmesen felálltam (furcsa volt, hogy tipegés helyett már lépni is tudtam) hozzásimultam, még megbilincselt kezem éppen farkához szorult, éreztem a vágy serkedését…

- no jó, leveszem a láncot a nyakadról is, de ennyi

elég lesz, nehogy bolondságot csinálj!
ezzel valóban levett a nyakamról, már csupán kezem volt szorosan összeláncolva, illetve a zacskómon keresztül, mint egy pórázon a kampóhoz voltam kikötve, de mozogni a kis helyiségben azért már tudtam, egészen jól esett a sok gémberedett pozitúra után. Hamarosan egy lavórt hozott, szappant, törülközőt, borotvát, eloldotta a láncot kezemről (de a „pórázt” egy pillanatra sem…), meg tudtam mosakodni, ami kész megváltás volt számomra.

- szépülsz! - mondta uram – ezt szeretem, de ha ellenkezel, mész vissza verembe! Akár napokat is ott tölthetsz!

Nagy nehezen levakargattam magamról a rám száradt viaszt, ondód, port, megborotválkoztam, leöblítettem hajam is, jó érzés töltött el. Uram ekkor hozzám lépett, kezem finoman hátam mögé tette, de nem láncolta össze – maradj így – mondta csendesen és leültetett az asztalhoz. Kis táskát vett elő, belőle kozmetikai cikkeket. Nem mertem ellenkezni, zacskó pórázom amúgy is helyhez kötött, meg hát ott vannak azok a képek… Így hát tűrtem, szemlesütve.

Alapozóval gondosan kisminkelt, pici, nagyon finom szemhéjfestéket tett rám, szempillám és szemöldököm feketével halványan kontúrozta, majd az egészet némi szájfénnyel kiegészítette. A művet elégedetten szemlélte, nem feltűnően,de alaposabban megfigyelve jól kivehetően ki voltam festve.

Ezután kicsi, nem túlzottan, de érezhetően női illattal bedezodorozott, asztalra tett körmeimre is natúr lakk került, a végén megfésült.

- nos, ha elmegyünk valahová, így kell kinézned, tanuld meg! – mondta – ha pedig magunkban itt vagyunk - márpedig sok hétvégét itt fogunk tölteni - akkor helyed az asztal alatt, rajtad a láncok és egyúttal megkapod engedetlenséged miatti büntetéseid!

- most szokjad új helyzeted, talán elegendő mára a „zacskó-póráz”, gyere levegőzz!

Ezzel leakasztotta a lánc végét a kampóról és kivezetett az udvarra, ahol a parasztház tornácának oszlopához lakatolt, még mindig teljesen meztelenül.

- itt megpihentetheted bőröd, lazíts, hiszen holnap dolgoznod kell… - somolygott.

Valóban jól esett megkínzott testemnek a pihenés, egy földre terített szőnyegen hamar el is aludtam az árnyékban. Arra ébredtem, hogy uram egy szűk kerékpáros nadrágot és egy bővebb pólót hoz, a zacskómon lévő lakatból kiakasztja a láncot (két napja ez volt az első pillanat, hogy nem voltam kikötve valamihez), de a lakat maradt, folyamatosan égetve, dörzsölve, bizsergetve.

- öltözz, sétálunk! – mondta, persze a „biztonság kedvéért” az egyik csuklómra felcsavarta és odalakatolta láncom, a hosszú ujjú póló éppen csak elfedte…
és valóban, enyhén kifestve, szűk nadrágban (a lakatot a lábam közé kellett erőltetni, hogy ne legyen feltűnő), laza pólóban (melynek egyik ujját folyamatosan húzogattam lefelé, hogy elfedjem a csuklómon lévő lánctekercset) sétálni indultunk a faluban.

Kisétáltunk a kis falu végére, megnéztük az ott csörgedező patakot. Több emberrel is találkoztunk, néhányukkal uram pár szót váltott, de engem nem bámultak meg jobban, mint az idegeneket amúgy is szokták, vagy legalább is nem mutatták.

- látod, megy ez, így fogunk nyilvános helyen mutatkozni! – közölte visszatértünkkor megmásíthatatlanul
és én kissé elborzadtam, hogy is lesz, mit szólnak majd korábbi ismerőseim, de nem volt más választásom és ebben a pillanatban örültem, hogy nem mutogattak ujjal rám az emberek. Hogy mi lesz később, azt még persze nem tudtam…