Félix és Gábor első hete a vidéki nyaralóban (13)

Egy ideig nem szóltunk egymáshoz, csak néztünk egymásra. Ő a szép gazella szemeivel, én pedig lágyan, amennyire tudtam, s közben belül szíttam, korholtam magamat. Már nem tudok bízni, nem hiszek abban, hogy más is lehet jó, odaadó s önzetlen, nem, mint én, önző.
Az újra megszólaló vekker magunkhoz térített minket! - Dologra! -s mondtam Gábornak, hogy készítsen reggelit a konyhába, míg én megborotválkozom, mert nekem kell készen lenni, mire a munkásaim érkeznek. Kiment és feltette a kávét, megterített, odakészítette a szükséges dolgokat és még a teámról sem feledkezett meg. Mikor beléptem már minden készen volt. Gyorsan ettünk, majd Gábor leszedett, elpakolt s kinézve az ablakon látta, hogy feltűntek az erdőszélnél. Akkor gyorsan annyit mondott még:
- Tudod, voltam egy Főnix szemináriumon, amit amerikaiak tartottak azt oktatták: Ha reggel borotválkozáskor a tükörbeli képmásunk szemébe nézve ötször egymás után, meggyőződéssel elmondjuk: „Ma csodálatos napom lesz!”, akkor az is lesz. Te már elkéstél, de én még megteszem! – mondta s gyorsan a konyhafalon lógó tükör elé állt és elmondta. Ötször, nyomatékkal!
Én megöleltem, de mondtam, ma még nem lehet itt, hiszen nincs „itt”. Menjen vissza a pincébe, és én fogadom, elrendezem, majd iparkodom hamar elküldeni a munkásokat.
Mikor Gábor el-, lement, ellenőriztem, hogy kikapcsoltam a területvédelmet és kimentem eléjük. Megbeszéltük, hogy befejezik a tegnap megkezdetteket, majd mára és a hétre befejeztük, kifizetem Őket. Velem vissza is mehetnek majd a faluba, mert én is elmegyek itthonról. Míg átöltöztek, én kivittem a kertbe a szendvicseket, a vizet és kávét a poharakkal. Mondtam a kiérkező munkásaimnak, hogy a Tibor által ültetett bab-fészkeket is meg kellene öntözni alaposan, hogy kicsírázzanak, s kezdjenek megkapaszkodni, majd növekedni. A kerti fákról szedtem pár érett barackot és visszamentem a házba, gondosan bezárva magam után a teraszra vezető ajtót, még a függönyt is behúztam s nem felejtettem a belső területvédelem jelzését sem bekapcsolni.
Mivel nem tudtam Gábor vitt-e le magával vizet, így egy üveget is hónon alá szorítottam és lementem a pincébe. Belépve látom, ott hever a szivacson, és elmélyülten olvas valami cikket az egyik sm újságból annyira, hogy nem is vett észre. No, nekem sem kellett több, belerúgtam az egyik ott álló fém vödörbe, ami igen nagy csörömpöléssel felborult. Gábor ijedten talpra ugrott, leejtve az újságot is, én pedig, elnevettem magamat s így szóltam:
- Így kell fogadni urad és parancsolódat? Olvasgatunk, heverészünk, mintha a klubban lennénk? Tán már rendeltél is? – heherésztem és iparkodtam szigorúan nézni, dühös képet vágni.
Gábor bizonytalanul állt és nem értette, hogy most ez vicc, vagy komoly. Majd arra az elhatározásra jutott, hogy jobb a békesség, ezért gyorsan letérdelt, hátra tette kezeit, lesütötte a szemét, s azt mondta: - Bocsánat, Uram! Máskor nem fog előfordulni.
- Remélem is, mert ez nem szanatórium, sem klub. – incselkedtem Vele.
- Várom parancsaidat. – mondta és alázatosan továbbra is a padlót nézte.
- Ezt már szeretem, – nyugtáztam - de azért a büntetés nem marad el! – tettem hozzá.
- Úgyis reggel kijelentetted, hogy ma csodálatos napod lesz. Hát teszek róla, hogy az legyen! De ne csak neked, hanem nekem is! – „nyugtattam” meg. Utasítottam, hogy tegye fel a csuklóira és bokáira a bőr bilincseket, majd megkérdeztem: - Voltál WC-én és megmostad utána magadat?
- Nem, Uram! – jött a válasz.
- Akkor rajta, menj, de siess, s ne ide gyere vissza, hanem a ketrecedhez! – adtam ki az utasításomat.
Gábor rám nézett csodálkozó szemekkel, nem értette a dolgot, de vállalt vont és elindult kifele. Én is mentem, de nem utána, hanem a másik terembe. Ott olyan ruhákat válogattam, ami pamutból készült, rövid volt az ujja is, majd meggondolva ujjatlan – izomatlétához hasonló – pólót választottam és hozzá olyan sportnadrágot, aminek oldalai slicceltek voltak. A sport zokni viszont vastagabb, frottírszerű anyagból készült, lábszárán több, színes csíkkal s végül futócipőt készítettem oda. Mire készen lettem, már jött is Gábor, ránézett a kikészített holmikra, újfent elcsodálkozott, majdnem meg is szólalt, de befogta a pofáját és hallgatott. Várta az utasításomat. Ott állt anyaszült mezítelen, s talán maga sem vette észre, hogy már nem is szégyellte magát előttem, legalább is semmi jelét nem mutatta. Rámutattam a cuccokra, és intettem vegye fel azokat. Mikor készen lett nem a kínzóterembe mentünk vissza, hanem újra a futógéppel ellátott sporteszközökkel teli terembe és rámutattam a futópadra.
- Legalább olyan intenzitást várok tőled, mint a múltkor!
- Igen, Uram, mindent megteszek, ami tőlem telik. – biztosított.
- Akkor rajta s a program szabályozza a futásodat! A program ugyan az, mint a múltkor, nem változtattam meg. – tettem hozzá. - Remélem, ma nem kell összekanalaznom téged a végén! – huncutkodtam. – Bár, az sem lenne baj, mert akkor legalább újra hosszan aludnál. Én, ha a munkások végeznek, kifizetem őket és beviszem a faluba, majd jövök vissza. Jó lenne, ha nem lenne semmi gubanc, s jól viselkednél, mert akkor holnap, vagy már ma este „megjöhetsz a városból” és holnaptól pár napos kirándulást is betervezhetnénk. – adtam meg a lökést és bíztatást a mai naphoz.
- Mindent megteszek, látni fogod a gép adataiból is. – nyugtatott meg.
- Ide teszem a sportlazító krémet, törülközőt és a testápolót, szolgáld ki magadat. Az újságokat áthozom, ha még lesz erőd, ki tudd elégíteni…no nem magadat! (fenyegettem meg), hanem a kíváncsiságodat. Látom, nem tetszik a testápoló, főleg az illata, tel’avi, majd ha kiérdemled, akkor kaphatsz – az én beleegyezésemmel – másikat, esetleg férfiasabbat is – tettem hozzá sejtelmesen. A gépet bekapcsoltam, egy ideig néztem, ahogyan nekilendül a futásnak, majd otthagytam.
Felmenve kinéztem az ablakon, felmérni, hogy állnak a munkások, láttam még kb. másfél órai munkájuk lesz, meg a locsolás, öntözés. A TV-t beállítva leültem, és élvezettel néztem, ahogyan Gábor fut. Látszott, hogy kezd lassan fáradni, de az is látszott, hogy igyekszik. Megnéztem több irányból is, s ráközelítettem, hogy lássam a gatyáján át, ahogyan a himbi-limbije csapódik a combjai között, ide-oda. Most újra erősebbre váltott a tempó, így Gábor is felgyorsult, majd nem sok hiányzott attól, hogy el ne essen, mert megakadt a saját lábában, de sikerült visszaállítania az egyensúlyát. Jól tettem, hogy a láncokat nem csatoltam fel, mert akkor összehorzsolta volna eséskor a futópad. Megint lassú lett a tempó, így Gábor kényelmesen sétált inkább, mint futott. Látszott, hogy már izzad is, egyszer csak megvakarta a tökét, majd hirtelen kapcsolva körbe nézett zavartan. Újra gyorsult a tempó, így nem volt ideje morfondírozni láttam-e, vagy sem, futnia kellett a tempó szerint.
Megelégeltem a kíváncsiskodást, a leselkedést és újra kinéztem, hogy állnak a munkával. Ültek és ették a szendvicset. Szünetet tartanak, de az öntözéshez már odakészítették a kannákat is. A nappaliban a páncélból kivettem a pénzt, kiszámoltam a nekik járó összeget külön-külön, majd a többit visszatettem, de nem zártam vissza a páncélt, kicsit nyitva hagytam az ajtaját, de jól megjegyeztem, hogyan hagytam ott a pénzt, milyen helyzetben. Zsebre vágtam a kocsi papírokat és a kocsi kulcsot, majd kimenve bezártam az ajtót és mentem a kertbe. Megnéztem, ellenőriztem az elvégzett munkát, s mivel elégedett voltam, meg is dicsértem Őket, majd odaadva a pénzüket nógattam Őket gyors átöltözésre: - Addig előállok a kocsival. – tettem még hozzá.
Jöttek is hamarosan a kamrából, majd a kapun áthaladva Tibor kutatón visszanézett, betette és bezárta a kaput. Én pedig a riasztót a kocsiból rákapcsoltam, mint máskor is, ha elmentem. A faluba érve kitettem Őket és megbeszéltük, hogy ha visszaérünk Gáborral a kirándulásról, akkor beszólok valamelyiküknek, hogy mikor van újra szükségem rájuk. Elváltak útjaink, ki-ki ment a maga dolgára.
(folyt. köv.)