A szürke ötven árnyalata megtörtént a nyáron... (7)

A történet ott maradt abba, hogy végre leesett, mit is szeretne a Subom megélni, azaz átélni, de „lovagló állásban” kivitelezve. Kíváncsi voltam, hogy meg tudja-e tartani az állást a várható fájdalom dacára, ezért kis próbával kezdtem…..
Hagytam, hogy úgy tegyek, mint aki még mindig gondolkozik, de a lóbálódzó lábamat már kontrolláltam s egyre jobban kilendült s így egyre erősebbeket „rúgott” oda, ahol fészkel az agy(a). Jó ideig egészen jól bírta, míg egyszerre már nem, így lassan odébb mozdult, hogy már ne érje el a lábam.
- No, megállj csak! Majd teszek én veled komolyabb próbát is. – gondoltam s arra utasítottam, hogy egy gumikötelet hurkoljon az ajtófélfában lévő kampóra és a két végén lévő fogórészt jól markolja meg, de úgy, hogy közben nekem háttal „áll” olyan állásban, mint a lovagló-állás (behajlított, rogyasztott térdek).
Én mögé lépve, megvártam, míg alaposan megfogja a gumikötél két végét, rúgózik egy-kétszer és akkor kezembe fogtam az általa hozott kötelet, a csomós végét meglengetve, alulról alaposan megütöttem a golyóit, amik addig ernyedten csüngtek, lógtak csak.
Elég nagy ordítás hallatszott, s azonnal elengedte a gumikötél végeit, összecsuklott és kezeivel a tökéhez kapott, jajongva.
Csak álltam fölötte és vigyorogtam.
Jó ideig fetrengett a földön, előttem, majd véletlenül felnézett, rám és azonnal abbahagyta, amit eddig csinált, s ha nehezen is, de feltápászkodott és lehajtott fejjel csak ennyit mondott előttem térdepelve:
- Bocsásson meg Uram! Túl hirtelen ért a dolog.
- Én megbocsátok, de Te még mindig ki akarod próbálni, hogy mit bírsz?
Elkínzott tekintettel nézett rám egy ideig s majd újra lehajtotta a fejét, a szőnyeget nézve s csak megbillentette a fejét, igenlésül.
- Nem igazán hallom a válaszodat! – szóltam rá hangosan és gúnyosan, s még a fülemre is tettem az egyik kezemet, mutatva, hogy semmit sem hallok.
- Ja, igen, Uram, nem is hallhatja… – kezdte, majd folytatta – mert nem is mondtam semmit, csak bólogattam a kérdésére. – fejezte be lehajtott fejjel.
- Bólogattál? – adtam a csodálkozót. – Akkor ezek szerint még mindig akarod kipróbálni a dolgot? – sürgettem döntését.
- Igen, Uram! Nem fogok megfutamodni, hiszen ezért jöttem. – volt már határozott a válasza.
- Rendben, de akkor részletesebben meséld el, magadnak hogyan tetted otthon! – szólítottam fel nyilatkozatra a srácot.
- Otthon, könnyebb Uram, – kezdte – mert én tudom mikor, mi fog történni s így nem ér váratlanul, számítok rá. – nyögte ki. –Ezért is akartam eljönni és Uramnál kipróbálni ezt. – lett már határozottabb a hangja.
- S hogyan teszed, azaz ütöd meg a golyóidat? – kérdeztem, faggattam tovább.
- Van egy spéci szerkezetem, amit magam alá állítok, s elől rá támaszkodva hátul felcsapódik és elvégzi a golyóim megütését. – hadarta el egy szuszra a srác.
- No, jó, értem. – válaszoltam s megint elgondolkoztam, de nem sokáig.
Térden állva hagytam s kimenve behoztam egy kör alakú, háromlábú széket, amiből még kint kiütöttem az ülését.
Érdeklődéssel nézte s odébb is húzódott, hogy odaállítsam mögé s utasításomra rá is ült, eléggé szétterpesztett lábakkal.
Egy ideig próbálkoztam, hogy hogyan kell lendítenem a kötéldarabot a csomóval, hogy célba érjen, de nem sikerült.
Ekkor kicsavaroztam a lábakat összetartó, hajlított kör alakú részét is a széknek, így már akadálytalanul tudtam lendíteni a kötelet a csomóval.
Kellett kis idő, míg begyakoroltam hova is álljak, mekkoralendületet vegyek, s hogyan vezessem a kötelet.
Mikor már többször sikerült a célba találnom, igaz kicsit, erőtlenül, akkor elmentem, hoztam egy golyós szájpecket, amit a srácra adtam s rögzítettem. Majd még biztos, ami biztos alapon a srác csuklóin és bokáin lévő bőrbilincseket is rögzítettem a székhez, így biztosan nem kalimpáltak a lábai sem az „útban”, s nem is tudott elmozdulni a székről.
Stabil volt a helyzete.
Az is igaz, hogy így nem kellett magát a „lovagló-állásban” megtartania, mert ezt a szék pótolta, de gondoltam először a golyók kínzását lássuk, próbáljuk ki.
Így is lett.
A srác már eléggé izzadt, pedig nem is volt meleg s szobában, de a félelem megtette hatását.
Így lassan mögé léptem s megszólaltam:
- Halljam, mennyit gondolsz, hogy kibírsz? – kérdeztem meg tőle, de rájöttem a golyós pecek miatt nem tud válaszolni.
Így elé álltam s kezemen mutattam: egy, kettő…. S csak ötnél bólintott.
- Akkor kezdetben legyen öt, de addig nem állok meg! – ígértem meg neki.
Mivel válaszolni most sem tudott, így csak bólogatott, hevesen.
Felvettem a begyakorolt pózt, állást, majd meglendítve a kötelet elsőre közepesen erőset ütöttem.
Láttam a srác teste megvonaglott, szinte felemelte a széket is fájdalmában, de hamar vissza is került újra a szőnyegre.
- Jobb lesz, ha nem tartok szünetet, hanem folyamatosan mérem ki a másik négyet, de úgy, hogy kettő még közepesen erős lesz, majd egy, a negyedik, igen erős s az utolsó szintén csak közepesen erős. – határoztam el.
Így is lett.
A második, harmadik ütésnél a szék szinte nem is emelkedett el a szőnyegről, de a negyediknél azt hittem fel is borul, de végül is visszakerült eredeti helyére, de én már közben az ötödiket is lendítettem, így az a közepesnél is gyengébb lett.
Ott hagytam az addigi állásomat és a srác elé léptem, megnéztem.
Az arca eléggé megkínzott volt, de azért a szemén látszott már a büszkeség nyoma is, hogy ezt kibírta.
Én is bólintottam s ennyit mondtam neki:
- Nem hittem volna, hogy kibírod, de gratulálok, sikerült. Nagy vagy! – dicsértem meg a srácot s kivettem a golyós pecket a szájából.
- Igen, sikerült, köszönöm Uram! – hangzott szinte azonnal a sráctól.
- Kis pihenő, de még ne örülj, mert ez csak az első fele volt, a kisebbik! – hűtöttem le.
- A kisebbik? – kámpicsorodott el. – Miért? – kérdezte meg.
- Mert a szék tartott, így a „lovagló-állás” nem érvényesült. – szólt a válaszom.
Lehajtotta a fejét, elgondolkozott s végül megszólalt:
- Uram, akkor ne pihenjek, tegyük meg a második részt is most, azonnal!
(folyt. köv.)