Újrakezdés szigete 2. rész - Szerelem

Hajnalban döngtek az öklök az ajtómon. Rossz ízű, dohos álmokból bontakoztam ki, valósággal megkönnyebbülve. Izzadtam és fáztam, elég rossz kombináció. Nem szólt senki semmit, már hallottam is a távolodó lépteket és a többi kabin ajtaján a jelet. Ha menni kell, nincs kérdés. Ruhába bújtam, ahogy voltam, nyirkos, átizzadt testtel, pállott szájjal, csipásan. Még sötét volt, hűvös szél fütyült át a hónom alatt. Álmos, borús arcok vettek körbe, a társaim, a sziget többi őre.
A rangosabbak kurta kiáltásokkal és integetéssel hívtak minket.
- Mi ez, valami gyűlés? - kérdezte az új srác, karikás szemekkel. Nem aludt sokat az új arák érkezése óta, folyton kanos volt és sorra kapdosta el a nyoszolyólányokat.
- Nem tudom - vetettem oda mogorván. Az én kialvatlanságomat nagy fokú kielégületlenség is okozta. Talán az egyetlen, az utolsó voltam az őrök közül, akik nem használták a szolgalányokat. Mint korábban mondtam, nem csigáztak fel.
.
Egyforma távolságra találkoztunk a saját, gondozói szállásunktól és a Mester házától. Egy üres, homokos téren. A tenger acélszürkén morajlott a közelben. Ettől a hangtól megfájdult mindenem.
.
Ott álltunk, mi, gondozók, és ott vártak a riadt, hálóinges, didergő szolgalányok, és a pokrócokba burkolózó, álmos, tanácstalan menyasszonyok, régiek és újak. Nem tudom, a sziget minden lakóját összehívták-e, de nagyon sokakat láttam.
.
Némelyeknél lámpások égtek, hogy megvilágítsák a kör közepét. Középen Harsk állt, egy régi társam. Jóban voltunk, de nem neveztem barátnak. Bírtam a kötekedő humorát, és köpcös, nyájas külsejével ösztönös rokonszenvet keltett mindenkiben, ennyi az egész. Ott állt. Egyedül. Azaz, hogy mégsem. Mellette egy nő állt. Nemigen ismertem, de egyértelműen nem az arák szolgálólánya volt. Magas, vörös, szeplős szépség. Nem fiatal, a negyvenen is túl lehetett, de vonzerejéhez nem fért kétség. Nem stimmelt. Nem stimmelt, ahogy álltak egymás mellett. Amilyen közel. Ahogyan egymás felé fordították a testüket.
.
Sugdolózás kélt. A rosszindulatú fajtából. A kíváncsi, mohó és tolakodó fajtából. Az a fajta sugdolózás volt, ami gyakran végződik kiabálással.
.
Aztán megjelent a sziget ura. A Mester. Egyik pillanatról a másikra. Semmi dicsfény, semmi harold, semmi trombitaszó, nem lengettek fölötte zászlókat, nem lovagolt be éjfekete csődörön, lángoló lándzsával a kezében. Csak besétált a kör közepére, pulóverben és farmerben.
.
A Mester alacsony férfi volt. Alacsony, ritkás hajú, jellegzetesen kiálló arccsonttal. Állítólag a szeme letaglózó volt, előnytelen megjelenése ellenére is maga a megtestesült férfivonzerő, de a szemeit nem láttam a sötétben. És sosem néztem bele. Köptem én arra, hogy egy középkorú, kisnövésű pasi mennyire szexi.
Nem vesztegette az időt bevezetőre, vagy, hogy elmondja, miért is gyűltünk egybe. Annyit levágtunk, hogy nem esketni szándékozik. A Mester úgy viselkedett, mintha rajta és a páron kívül más nem lenne ott.
.
- Kremhild, valkűröm... - mondta. Halkan beszélt. És szerintem mind hallottuk minden szavát. Erősebb volt a szélnél és gyorsabban átjárt minket - Kremhild... miért tetted? Nem szeretsz?
A vöröshajú, sudár asszonyhoz intézte a szavait. Kremhild nem felelt. Próbáltam elkapni a pillantását. Úgy tűnt, Harsktól vár választ, aki tétován toporgott mellette és megpróbálta megfogni a kezét.
- Nincs válasz? - a Mester összeütötte a tenyerét - Hát jó. Te... gondozó! A sziget őre... mit tudsz felhozni mentségedre? - Harsk megköszörülte a torkát.
- Uram... én szeretem ezt a nőt. És ő is szeret engem - csönd. Erre senki sem számított. Én biztosan nem. A Mester nem zökkent ki. Azt vizsgálta épp, nadrágszárára mennyi homok tapadt.
- Úgy? - kérdezte unottan - Valami más, esetleg?
- Szeretjük egymást, uram - mondta Harsk. Segélykérőn körbenézett, hátha valaki elmagyarázza a Mesternek, ez mit is jelent. Hiába tette - Nem érted? Nem akarunk már itt lenni... veled... nálad. Elmegyünk a szigetről, együtt - a sugdolózás erősödött körülöttük. Mi, gondozók faarccal bámultuk az eseményeket, nekünk édesmindegy, csak a pénzünket megkapjuk. Az arák közt nem kevesen nyílt meghökkenéssel méregették a magas nőt, egyesek utálkozva. A Mester lehajolt és leporolta a nadrágszárát. Sóhajtott.
- Kár - mondta - Én is szeretem Kremhildet. Nagyon szeretem. Hiányozni fog. Mikor indultok?
- Hogy... mikor? - kérdezte Harsk - Ö.. hát.. akkor elmehetünk?
- Persze, Harsk - a Mester száraz varjúkárogással felnevetett - ez nem börtön, én nem egy kényúr vagyok. Azt tesztek, amit akartok, mint felnőtt és szabad emberek. Jóllehet, nem épp felnőtt emberre való a mód, ahogy laktatok a szigetemen, ettétek a kenyerem, hűségről picsogtatok, és a hátam mögött kúrtatok, akár a kibaszott nyulak... Ó, hogy mióta tudom? Hogy milyen érzés volt úgy fogni a menyasszonyom kezét, hogy éreztem rajta a hűséges katonám farkának melegét...? Ne törődjetek vele, ez a ti boldogságotok, és amennyire szeretem az én valkűrömet, csakis azt akarom, hogy boldog legyen. Rászolgált. Csodálatos asszony. Vigyázz rá, barátom.
.
Kremhild végre a Mester felé mert fordulni. Csak a hirtelen beálló csöndben - még a tenger is fogadott egy pillanatnyi némaságot - hallottuk, ahogy azt rebegi: Köszönöm.
.
- Még a reggeli órákban hajót indítok - mondta a Mester - Úgyis be kell szállítani ételt, ivóvizet, és számtalan csecse-becsét a kis boldog birodalmunkba. Annak a fedélzetén visszajuttok a saját világotokba, hogy ott éljetek. Van egyéb, amit kívántok?
- Nincs, uram... - hebegte Harsk. Behúzott nyakkal, szinte minden percben várta a kivégző osztagot, vagy a csapdát - Köszönöm, uram... én...
- Szót se többet - a Mester felemelte a kezét. Aztán leejtette. Sóhajtott - De nekem van egy kívánságom... Kremhild... gyönyörű, bölcs asszonyom, világos tüzű valkűröm... adj egy utolsó csókot!
Az asszony félve előbb Harskra, majd a Mesterre pillantott. Még a pirkadati homályban is láttuk, hogy reszket. Tanácstalanul nézett hol egyikre, hol másikra.
- Mi lesz, drága menyasszonyom? - kérdezte a Mester - Hát ennyire nem számított neked semmi, amit mondtál, amit ígértél ezelőtt? Ennyire nem jelentettem semmit soha?
.
Kremhild Harskra pillantott. A férfi alig észrevehetően, kényszeredetten bólintott. El akart szabadulni innen mihamarabb. Bármi áron.
.
Kremhild görcsös mozdulatokkal szelte át a távolságot. Magasabb volt a Mesternél, legalább másfél fejjel. Nézték egymást. Aztán a vörös, érett szépség átkarolta az alacsony férfi nyakát és a szájára tapasztotta a sajátját. Minden sugdosás abbamaradt. Hallottuk a cuppogást, azt, ahogy egymás szájából vették a levegőt. Még azt is, ahogy a nyelvek összetapadnak és nedves hanggal válnak szét, majd tapadnak össze és eresztik el egymást, újra és újra. Harskra pillantottam. Nézte. Nézte, várta, mikor lesz vége.
A Mester átölelte Kremhild karcsú derekát. Megszorította. Belemarkolt a fenekébe a hálóingen keresztül. Mindketten megremegtek egymás ölelésében. A Mester markolt. Kremhild hangosan, nyújtottan felnyögött. A Mester akkor ellökte.
- Köszönöm, drága valkűröm. Ez fog a legjobban hiányozni - ujjai közé csippentette Kremhild finom kezeit és csókot lehelt rájuk - Isten veled, Kremhild. Ég veled. Hiányozni fog a lángoló, drága csókod... - Kremhild zavartan, zihálva hátrált egy lépést. Harsk a másik oldalon elindult felé. A Mester tovább beszélt.
- És hiányozni fog, ahogy elém kuporodsz, hűségesen. Emlékszel? Ugye emlékszel? Csináld most is. Búcsúzóul. A szép emlékekért...
.
Harsk megtorpant. Kremhild vissza akart nézni felé, majd meggondolhatta magát. Térdre hullott a homokba és alig remegő kézzel kicsatolta a Mester övét. Döbbent nyikkanások törtek fel a környezetből.
.
Kremhild először kapkodva bukott rá a Mester farkára. Úgy cibálta, mint egy kamaszlány a Szalagavatója után, amikor a fiúja azt kamuzza neki, hogy naaaagyon távoli iskolába fog járni ezentúl és talán nem találkoznak többé. Az is lehet, hogy gyorsan túl akart esni rajta. Eleinte.
.
A Mester türelmesen lenyúlt és megállította a kezét, ujjaival beletúrt a vörös tincsekbe. Elhúzta az asszony fejét, majd lassan, óvatosan, mintha egy igen ritka kegytárgyat tenne vissza az eredeti helyére, kínzó lassúsággal ráhúzta a szerszámára. Az arcán egyedüli érzésként valamiféle gondoskodó szeretet maradt. Aztán eltolta megint a nő fejét, a tekintetük találkozott, de csak egy pillanatra. Újra visszahúzta, közben csípőjét erősen előre lökte. Aztán elengedte a nő fejét.
.
Kremhild ráérősen szopott. Négykézláb térdelt a homokban, hálóinge felgyűrődött, sejtetni engedett egy félholdat hófehér, kerek fenekéből, kívánatos combjaiból. Hallottam, hogy valaki a tömegben csattogva rejszol.
.
Kremhild fél kezével a földön támasztotta magát, másik kezével immár reszketés nélkül játszott a Mester golyóival, lejjebb húzta a nadrágját, körmeivel a szőrös combokba karmolt, cirógatott. Nem akartam nézni, émelyegtem az egésztől. Néha Harskra néztem, aki nem tudott elmozdulni. Láttam, hogy csak azt kívánja, hogy vége legyen és a hajóra kerüljenek, hogy majd évek múltán elfelejtsék az egészet, szerető gyermekeik mellett...
.
A Mester hátrahajtotta a fejét, arcára görcsös, élvezettel teli grimasz ült ki. Egyre vadabbul lökte a csípőjét és Kremhild is egyre nagyobb lendülettel szopta. Aztán azon kaptam magam, hogy a Mester engem néz.
.
Bárhol másutt szívesebben lettem volna abban a pillanatban.
.
- Te! - mutatott rám, elfúló hangon szólva - Gyere ide!
.
A többiek elhúzódtak tőlem, egyértelmű volt, hogy hozzám szól. Mentem. Nem tudtam, mit tehetnék. Megálltam tőlük tisztes távolságban.
- Közelebb, te... talán félsz... félsz a valkűrömtől? - a Mester durván belemarkolt Kremhild gyönyörű hajkoronájába és keményen dugni kezdte a száját, esélyt sem adva tovább a nőnek az irányításra. Állával a nő feneke felé bökött.
- Gyerünk - lihegte.
.
Még jobban izzadni kezdtem. Éreztem, hogy engem bámul mindenki. Őrök, szolgalányok, arák, a Mester. És persze, az a nyomorult Harsk.
.
- Gyerünk! Baszd meg a valkűrömet! - vicsorgott a Mester - Basszad meg az én gyönyörű menyasszonyomat, vagy te is mész a hajóval reggel!
.
Remegett a lábam. Nem sok kilátásom volt odahaza, és az biztos, hogy ez a munka jól fizetett. Na és... azért rúgassam ki magam, mert nem akartam magamévá tenni egy csodás, formás, igéző asszonyt, partiban a főnökömmel... vagy kivel?
.
Közelebb léptem. Kremhild feneke ott ringott előttem. Megérintettem. Pompás volt. Feszes, gömbölyű. Éreztem, hogy kemény leszek. Felgyűrtem a hálóinget a hátára. Lehúztam a bugyi vékony pántját. Ujjammal megérintettem a kelyhét. Forró volt és gyönyört könnyezett. Elborult az agyam és letoltam a nadrágom, épp, csak hogy a farkam kibújjon. Odahelyezkedtem az izgő-mozgó fenékhez és ujjammal irányítottam, hogy a puncijába csúszhassak.
.
Hangosan ziháltam az izgalomtól. Ó, Kremhild, ó, gyönyörű valkűr...
Felnéztem. A Mester engem bámult, közvetlen közelről. Immár teljesen kifejezéstelen arccal kefélte Kremhild száját, eszeveszett tempóban, hogy a nő nyögései bő nyáltól szörcsögtek, s elvegyültek a Mester vad hörgésével.
.
Megpróbáltam betolni a farkam. Félrecsúszott Kremhild nedvein. Remegett a kezem is. Újra megpróbáltam. Lekonyultam. Megpróbáltam pár mozdulattal feléleszteni. Ránéztem Kremhild fenekére, majd néztem a hátát, és néztem a fejét, ami két kemény marok alatt dolgozott, fuldoklott. A farkam nem lehetett volna élettelenebb. Felnéztem a Mester arcára. Végre megjelent rajta valami új érzelem. Harag.
- Nyomorult fasz - mondta és lehúzta magáról Kremhild fejét, mint egy kényelmetlen, elnyűtt, vagy egy rettentően mocskos ruhadarabot - Tűnj innen, te impotens barom! - rivallt rám.
Elhátráltam, járás közben tűrve vissza mindenem a nadrágba. Próbáltam nem nézni senkire, de csak kiszúrtam az arák közt azt a sejtelmes, unott mosolyú kis szépséget, akinek én borotváltam le a haját. Ő is engem nézett. Fürkészett.
- Te... hogy is hívják - a Mester rámutatott a megdermedt Harskra - fejezd be akkor te! Egy kis útravaló! Minek várnátok, kezdjétek most a mézesheteket!
Harsk nem mozdult. Halálra sápadt.
- Kelj fel - mordult Kremhildre a mester. A nő felkelt. Állán, nyakán folyt a saját nyála, teljesen átáztatva hálóinge mellrészét is. Levegő után kapkodott. A szeme csaknem kifordult, csak a fehérjét láttam. A Mester megragadta az ingét és egy mozdulattal hosszában kettétépte. Egy pillanatra úgy lobogtak a szélben az egyforma cafatok, mint egy száműzött, bukott angyal letépett szárnyai. A Mester ledobta őket és erősen megmarkolta Kremhild apró, formás melleit. Morogva bekapta egyiket, másikat.
A nőnek sikoltani sem maradt ereje. Csak hátradőlt, önkívületben és hagyta magát.
- Fordul meg - mondta aztán a Mester. Kremhild megfordult - Menj, szopd le azt az embert, akiért elhagysz. Szopd le, úgy, ahogy még sosem szoptad le a faszát. Úgy, ahogy az enyémet sem szoptad még le soha. Úgy szopj, ahogy még sosem szoptál. Ajándékozd meg. Soha ne felejtse el.
.
És láttam, mind láttuk, ahogy a meztelen Kremhild elindul Harsk felé, azért, hogy leszopja. És Harsk elhátrált tőle. Ijedten. A tekintetét kereste, azt hiszem, szólt is hozzá. De Kremhild ott termett. Térdre hullt előtte, bokáig lerántotta a nadrágját és már be is kapta.
.
Nem tudom, úgy csinálta-e, ahogy addig még soha. Azt sem állítanám, hogy nem volt mohóbb a Mesternél. De az biztos, hogy Harsk nem felejtette el. Már csak azért sem, mert, mint valami mítikus fain, a Mester ott termett az asszony háta mögött, s nem is láttuk, mikor kezdte, de már dugta. Nem finomkodott. Megfogta Kremhild fenekét és újra és újra magára rántotta. És közben Harskot nézte.
.
Harsk, a lélegző, sápadt szobor tátott szájjal állt. Nem hiszem, hogy érzett bármit is. Előtte térdelt a nő, akit szeretett. Akivel szerették egymást. Kremhild hangos sóhajokkal, nyögésekkel nyeldekelte Harsk férfiasságát. Hátul pedig a Mester ostromolt. Pár másodpercig tartott az egész, de elnyúlt minden pillanat. Mind megbabonázva néztük.
.
A Mester hihetetlenül harsány, nyerítés szerű hanggal élvezett el. Egész testében megrázkódott, minden lökésnél gondoskodva arról, hogy Kremhild testében a lehető legmélyebb és legszentebb bugyrokba jusson el a magja. Semmit nem akart tisztán hagyni. Semmit nem akart érintetlenül átadni Harsknak.
.
Harsk nem ment el.
.
Kremhild pihegve nyúlt el a homokban. A Mester leguggolt hozzá a hajába törölte a farkát.
- Köszönöm, kedvesem - mondta. Felöltözött.
- Te - mutatott egy duci, tátott szájjal bámuló szolgalányra - Menj. Nyald ki belőle. Mindet.
.
A lány apró, tipegő léptekkel sietett, s valósággal lehasalt a porba, hogy teljesítse a kérést. Nagyon lelkesnek tűnt, s a szeme sarkából végig a Mestert nézte. Ez már tovább tartott, de végül Kremhild halálosan kimerült teste hosszan, a lámpások fényében vörösen izzadva megremegett. A nő felnyögött. Nem mozdult, csak lihegve feküdt Harsk lábai előtt, a felkelő napra függesztve párás tekintetét. A szolgalány ügyetlenül kelt fel a combjai közül, s a Mesterhez fordult. Ő háta mögött összekulcsolt kézzel csakis Harskot nézte.
- Csókold meg - mondta.
Ekkor jöttem el onnan.
.
Órákkal később, magányosan ültem a parton. Átöleltem a térdem és nem vágytam senki társaságára. Arra sem, hogy valaki lásson. Arra gondoltam, talán jobb lenne lelépnem innen.
.
Láttam, ahogy a hajó kifut. Láttam Harskot a korlátnál. Észrevett. Elfordította a tekintetét. Nem láttam Kremhildet, csak sejtettem, hogy valahol ő is ott van. Talán a fedélközben egy kádban sikálja magát, de nem tartottam kizártnak azt sem, hogy ugyanabban a kádban, az elmúlt órákra gondolva maszturbál.
.
Sóhajtottam. Furcsa világ. Mit keresek én itt?
.
Aztán árnyék vetült rám, ahogy valaki megállt mellettem...

folytatása következik