Csillag a máglyán

Csillag a máglyán

"...Je sais ton coeur, mon coeur...":
a csak egy Asszonynak küldöm.

Túl szép az idő, hogy ősz legyen. Talán a kis kert idéz meg Téged újra a villamos mellett? Vagy a pad, ahol a két lomb úgy hajol össze, mint egy híd, egy kapu; amelynek a tetején egy szürke gerle ült naphosszat, bámulva az alatta elterülő teret, a padot, a szerelmeseket?

Nem tudom. Talán a platánsor maga. Talán ma az is Te vagy.

„ Ahogy most itt a fák alatt megyek
oly sokszor ment a fák alatt veled
elmenni itt a fák alatt szeret
a fák alatt magányát ismered
ha sírna most a fák alatt veled
mint akkor itt a fák alatt szemed
elment a nap a fák alatt meleg
a fák alatt kezéből a meleg
ha egyedül a fák alatt megyek.”

Amikor együtt utaztunk a villamoson; Felszálltál, és köszöntünk egymásnak, hiszen egy szakra jártunk. Akkor lettél elsőéves, amikor én a harmadévet kezdtem. Gabriella volt a neved. Ott álltál, néztem minden reggel, ahogy kis kezed a kapaszkodóba teszed. És nem tetszettél, mert álmos volt kis bogár szemed, mert kedvetlen voltál, pedig csak én nem láttam 19 éved minden gyönyörűségét, mert csak a húst láttam, csak a húst láthattam, mert akkor ennyi érdekelt. Csak a húsig láttam, huszonegy évem minden gőgjével.
„Szívem ütném rá pirosan e virágos,
Alkonyi kékbe burkolt, de szomorú
S bágyadt írású, májusi napra.
De levelem, mire elérne, virradna
És félénk fakulók a mi betűink.
Titkokat küldenék, küldeném magam,
Ki itt állok, mióta a szemedben
Sorsom villant és százszor szenvedetten
Szenvedem a te oldatlan sorsod,
Titkod és sorsom, sorsod és titkom”.

És most május van újra. A születésnapom. És én, az élet császára, kibéreltem a legnagyobb helyet a kollégiumban, és hetven embert hívtam meg, hetvenet, és Te odakeveredtél.
Nem tudom, hogyan és miért, de ott voltál bogárszem-valódban, de most kedves voltál.

És én, az élet császára, ledöntve már egy kisebbfajta hordót, elkaptalak ott, a mosdóban, és nem tiltakoztál, csak néztél kissé értetlenül, mosolyogtál, hogy az élet császára még a gravitációnak sem ura, de engedted magad, és én megértettem,ott, abban a pillanatban, hasamban azzal a hordóval, hogy amíg egy nőt nem uralhat az ember, nem uralt semmit, pedig nem az első és második voltál, de az, akit én, az élet gravitációt sem mindig uraló császára levadásztam. És az enyém lettél.

„Ha azt mondom, hogy mégis te vagy a Kezdet,
Látom, ahogy a homlokodon
Ezer gyanú méltó fájdalma reszket
S hogy a szemed távolban is bezárod.”

És az első napok. Megértettem, miért álmos gyakran kis bogár-szemed, hiszen dolgoznod kell, hogy tanulhass, és negyvenkét kilóddal emelgetsz ládákat, válogatsz papírokat a nyomdában. És fáradt vagy. És én, az élet császára, aki saját kocsival járt, hetvenfős születésnapot szervezett, és oda ment, ahova akart, nem értettelek még.

És az első együttlét. Incselkedtél, piszkáltál, míg el nem fenekeltelek. Először csak egyet kaptál, és közölted, ez fájt, de nevettél, huncutul, ahogy csak a nők tudnak nevetni, ami felgerjesztett úgy, hogy még négyet adtam, amit nyöszörgéssel fogadtál. Kacsintottál. És álmos kis bogár-szemed sohasem volt még olyan szép.
Levetkőztettelek és felemeltelek. Negyvenkét kilónyi húst éreztem, negyvenkét kilónyi uralnivalót. És nem tiltakoztál, mikor megkötöttem a kezeid, és akkor sem, amikor a szemed is bekötöttem.
Uraltalak, és Te nem csak hagytad, de élvezted a harapásokat, karmolásokat, a száraz behatolást, vakon engedted, hogy vezesselek, a popsid kiöblítettem, és hátulról is támadtam, és Te csak élvezted és nyögtél. Ördög tudja, meddig voltál a kezeim, karmaim között, de akkor úgy éreztem magam, mint Antonius, aki megkapta Kleopátrát, Párisz, aki megszerezte Helénét.
Nem engedtem, hogy mozdulj, addig csókoltalak, míg levegő után nem kapkodtál, és kínoztalak, mert éreztem a hatalmat, amit férfi érezhet nő fölött.

És engedted, hogy azt tegyek, amit akarok. És akartam, én, az élet császára akartam mindent Belőled, a lényed, a valódat, mind a negyvenkét kilót az utolsó grammig, az utolsó hajszálig.
A megkötözött kis kezed, a megfeszülő testedet, bordáid ívét, melled két rózsáját, a puncidat, a popsidat, bekötött szemed, ajkad, mindent, amit negyvenkét kiló tud adni.

Hétfőn, és kedden, és szedán….és újra.

Urallak, és Te engeded. Az enyém vagy.

„Nagyon látsz majd és kegyelem nélkül látsz
És könnyeiddel vegyülve megtudom,
Hogy kit siratsz, mit siratsz, meddig
Félsz még és miért kell neked félned.”

És én, az élet császára kilenc hét múlva, egy másik születésnapom, a vizsgaidőszak kezdetén, újabb hordóval a hasamban vadászok, és újabb sikerem van. És szakítok veled.

„Olyan csodásan kezesek a titkok
Fogózzon a szívembe a szíved
S ne átkozz semmit, ami elmúlt
S úgy várd a késő üdvösséget.”

Előttem az arcod: sírsz. Nagyon, de engem nem érdekel. Nem értem még negyvenkét kilódat, a húst, nem értek Rólad és Belőled semmit, mert napok kellenek, napok, amíg férfi lesz belőlem: amíg megértem, ki vagy Te.


Én akkor negyvenkét kilót dobtam el magamból. A legjobbat, és csak a lassan gyógyuló seb maradt.

„Az elfáradt szívek is szépek
S áldottak az ölelő zokogások.
És meg ne rikkasson a levelem,
S a május: ne sírj, mert sírok én.”

Sohasem sirattalak meg, nem tudtam sírni ostobaságom miatt, hiúságom miatt: Én, az élet császára, ma már tudom, mit adtál: de nincs rá szó.

Szeptember van. Túl szép az idő ahhoz, hogy ősz legyen. Kilenc éve és kilenc hete. Akkor is így állt az a két fa.

Volt a lapockádon egy kis anyajegy, amit nagyon szerettem. Alakja miatt hívtalak olykor Csillagnak. És tegnap, amikor az autómból láttalak, ahogy a babakocsit tolod, eszembe jutott ez a kilenc éve és kilenc hete nem látott kis csillag. Az a csillag az én kötelem. Az az én császárságom. Az az én máglyám.

( A novella megtörtént eseményt dolgoz fel. Az idézetek: Borbély Szilárd: A fák alatt és Ady Endre: Könyörgő májusi levél c. verseiből valók.)