ARBITER ELEGANTIARUM

Petronius Severust minden valamire való római megismerte vakítóan fehér, bíbor-arany szegélyű tógáiról, nemes tartású paripáiról, előkelően ragadozó, éles metszésű arcáról. Büszke tekintetében kissé fájdalmas, kissé kíváncsi jóindulat ült. Szeme mindenkinek elmondta: "Elnézem tökéletlenségedet, hiszen szórakoztat, de még nekem is nehéz elviselni ennyi butaságot!"

Keveseket ért a megtiszteltetés, hogy belülről láthassák Severus villáját, a magasra nőtt tujafa-sorok rejtekében. A patrícius hatalmas, belső erkéllyel is övezett átriumát szerette legjobban, legalább annyira a maga örömére, mint néha vendégei ámulatára. Ékszergyújteménye foglalta el egyik felét : arany-ezüst és köves függők, súlyosabb kis figurák, vékonyabb-vastagabb aranyláncok. Az átellenes falon nemes szőttesek függtek a kincses Keletről, a nehéz drapériákat műgonddal kikovácsolt, míves csipeszek feszítették ki.

Severus, az igényes úr, szigorú rendet tartott háza népe között. Az a délután, mikor elnéző leereszkedését egy keményebb, de tisztább érzésre cserélte saját hitetlenkedő kíváncsisága, az is a rendcsinálással kezdődött. Új, sudár rabszolgalánya, Susina súlyos vétséget követett el. Visszautasította, hogy kissé tompa, ám tisztességes és szorgalmas kertészének ágyasa legyen.

A bosszús patrícius maga elé hozatta az engedetlen leányt és kissé értetlenül ráförmedt :
- Hogyan képzeled egyáltalán, hogy ellentmondhatsz nekem? Na jó, megengedem hogy elmondd: miért nem tudod elfogadni azt a derék férfiút, akinek szánlak?
Susina mélyen lehajtotta fejét, hogy arcába hulló haja eltakarta :
- Uram, ezt az egyet nem mondhatom ki Neked ...
Severus hidegen felszegte fejét, és intett a leányt az előbb belökdöső, szálas négernek :
- Tanítsd meg rá, mi jár az én házamban ilyen szemtelenségért! Ötven ostorcsapás, vagy annyi, amennyitől észhez tér ... Előttem, hallod, te lány ?!

A nemes Petronius Severus attól a belülről sugárzó, alázatos mosolytól hökkent meg először, amit Susina szavaira felé villantott, fejét egyenesen felé emelve.

A néger fiú durván leszaggatta a csendesen álló rabszolgalány szegényes gönceit. Lendületes mozdulattal átvetett az erkély korlátján egy erős kötelet. Végeivel össze- és hátrakötötte a leányzó csuklóit. Behozott egy terpesztőt, és hozzászíjazta a karcsú bokákat. Láthatóan gyakorlott kezébe vette a minőségi bőrből készült szíjostort.

A kemény ostorszíj csattogva verte végig a rabszolgalányt, gömbölyű vállától feszes popsijáig-combjáig. Petronius kifejezetten vonzónak látta az ostorcsapásoktól vonagló fiatal nőt. Izmai a korbácsütésektől meg-megfeszültek, testének legvonzóbb tájékai kidomborodtak. Kis kezei nem szorultak ökölbe, mint sok megkorbácsolt engedetlen rabszolgáé, hanem ívesen kifeszültek. Arcán olyan kétségbeesett, könnyes dac látszott, amit Severus még mindig nem tudott megfejteni. Fájdalmas sikolyaiba és mellé kicsi borzongató mosolyok, zihálások vegyültek.

A kifinomult érzékű patrícius érezte, nincs itt minden a helyén, nem egészen így viselkedik egy nőiességében megalázott, megkínzott lány. A harmincadik ostorcsapás után ingerülten intve elzavarta a néger szolgát. Lassan odasétált a kötélen lógó, korbácsnyomokkal ékített leányhoz.

- Most nem az ostorcsapásokért, te lány, hanem csak nekem! Mit nem mondhatsz el?

A leány könnyesen csillogó, alázatos mosollyal, először némán nézett vissza rá. Háta, kerek feneke, kiszélesedő combja hajlatain vér szivárgott egypár vékony patakocskában. Nem hanyatlott bele kötelékeibe, felszegett arcocskájával tartva magát egyenesen ura szemébe nézett. Mezítelensége így kettesben mintha egyáltalán nem zavarta volna. Petronius nem akart hinni a szemének, mikor kéjt látott megvillanni ajkai sarkában.

- Keményebben kérdezzed, Uram !

Petronius Severus körbepillantott ezekre az izzó szavakra, és átriumának holt díszei megelevenedtek előtte. Felékítette a szoborszép leányt villája kincseivel. Vékony, húsába vágó aranyláncot vezetett végig csuklói között altestén keresztül. Belefeszült a bőrén csillogó lánc legbájosabb hajlataiba. Kebleit is lánccal övezte, telt mellei kigömbölyödtek szorításukból. Drapériái míves csipeszeiből is kiemelt néhányat, összezárultak fogaik Susina mellbimbóin és szeméremajkain. A két cicit finom lánccal kötötte össze. Szép kis figurákat aggatott rá, és a leány Vénusz-dombjára is jutott belőlük.

Petronius szebbnek látta így a császári orgiák bármelyik hetérájánál. Mikor maga felé húzta összeláncolt melleit, a szépleány másként jajdult fel, mint elébb hóhéra ostorcsapásai alatt. Ahogy oda-odacsapott az ostorral a láncok között fehérlő bőrére, igazi gyönyörrel rándult meg teste. A fenséges római férfi egy mozdulattal ráébredt, mit érez iránta rableánya. Ki végül is két nyögés között elsusogta vallomását :

- Csak Tőled kell nekem a fájdalom .... és a gyönyör, Uram !

A nemes patrícius be is teljesítette rableánya mindkét kívánságát. Rabja lett-e ő is szerelmének? Ők tudták csak ezt â013 az átrium csendjét mindenesetre sűrűn felverték ezután a fájdalom és a kéj sikolyai.

Ilyen volt hát a híres római életművészet. Historia est magistra vitae - mondták a művelt rómaiak, amikor még beszéltek.- A történelem az élet tanítómestere. Tanulj Te is tőlük egy kis élvezetet!

lashlie