kiküldetésben - 3.

KIKÜLDETÉSBEN - 3 (betörésem..)

… szerencsére újdonsült uram korán ébredt, kijött börtönömhöz, felemelte a tetejét, a beáradó fényben rám nézett, miközben én mozdulni sem mertem és alig tudtam is, úgy el voltam gémberedve az éjszakai kucorgástól.

- Fázol? - kérdezte – no, jó, akkor mozgunk!

Ezzel talpra parancsolt, így a veremből éppen csak kilátszott a fejem, a szájamba visszarakta a zablát, jó szorosan meghúzta, majd kiparancsolt az udvarra. Már fenn volt a nap, szemem káprázott a hirtelen fénytől, de a további meglepetések elvonták figyelmemet.

Elsősorban kaptam egy nagy lakatot a heréimre, akkora volt a nyílása, hogy éppen rám fért, de golyóimat nem tudtam áthúzni rajta, a lakat nagy feje súlyos volt, enyhén szorított és húzott lefelé.

A meglepetéstől szinte fel sem ocsúdtam, amikor kiráncigált az udvaron álló kis kordéhoz, a nyakamon lévő láncot átvezette a kordé rúdján lévő egyik karikán és a zacskómon lévő lakatba illesztette. Egy, a kordé rúdjának legvégén lévő karikához a kezemen lévő láncot kötötte, a lábamról leszedett láncot pedig a zacskómon lévő lakaton fűzte át „ez lesz a fék” felkiáltással.

Majd felülve a kordéra szíjjal csapkodva húzatta magát körbe az udvaron. A vontatáshoz nagyon szorítanom kellett a rudat, a láncok csörögtek, rángattak, de leginkább a „fék” fájdalmas húzása olt a legrémesebb, ezzel irányította a kanyarokat is, mindig a kívánt irányba feszítve heréimet.
Hamar kimelegedtem, többször elvágódtam, de a „fék” nógatása mindig talpra állított és folytattam a körbe – körbe futást. Dőlt rólam a víz, ziháltam, szédelegtem, teljesen kimerültem.

- na, ha átmelegedtél, megyünk reggelizni! – mondta,
elsőre visszatette a láncot lábaimra, majd eloldozott a kordétól, bevezetett az istállóba, a nyakamban lévő láncot átvezette a jászol szélén lévő karikán és olyan hosszat engedve kötötte a herémen lévő lakathoz, hogy az nem engedett sem felállni, sem lefeküdni, csak térdelni, vagy a jászolnak támaszkova a földön ülni tudtam.

Szerencsére a jászolban találtam reggelit, szalonnát, teát – persze térden állva csak tépni, marni tudtam evőeszköz nélkül, bilincselt kézzel – de nagyon jól esett, egy kis hideg teát pedig valami régi tyúkitató lábasból ihattam. Egészen jól éreztem magam korábbi sötét odumhoz képest itt világos volt és a földön némi szalma, emellett reggeli, tehát maga a mennyország! Hálafélét éreztem, de rögtön zavarba is jöttem: hogyan lehetek hálás fogva tartómnak?
Kicsit megpihentem, majd hangokat hallottam. Egy idősebb nő beszélgetett újdonsült gazdámmal, már benn az udvarban. Rettentő zavarba jöttem, mi lett volna, ha picit korábban, meztelenül a kordét húzva talál itt? Vagy tán látott is?

Nem tudtam, mit tegyek, szégyelltem magam, még segítségért sem kiáltottam, csak abban bíztam, az istállóba nem néz be, amint az udvaron sétálgatva új urammal beszélget. Szerencsére hamarosan elment, uram pedig bejött és megdicsért, amiért nem hangoskodtam, de azért a zablát visszatette a számba és a kezemet most a hátam mögött láncolta össze, hogy azt ki sem tudjam venni. Mielőtt elment, nyitott sliccén keresztül térden állva meg kellett csókolgatnom farkát –ezentúl így köszönsz! – mondta.
Így üldögéltem felhúzott térddel, kezem – lábam összebilincselve, nyakam és zacskóm egy lánccal összekötve, mely lánc mindig zörögve csúszott tovább a jászolhoz rögzített karikán, amikor csak fészkelődtem. Sorsomba beletörődve vártam uram visszatértét.

Új gazdám hamarosan visszatért, kezében egy hosszú, kapucnis overallal, ezt rám adta (persze kezem és lábam mindig csak egyenként oldotta el, majd gondosan visszaláncolt, de most két-két lakatot tett csuklómra és bokámra, közte négy-öt láncszem mozgásteret hagyva), majd a nyakamban lévő láncot egy benzinmotoros fűkasza fogantyúján átvezetve kötötte vissza zacskómra. Ezután kivezetett a kert végébe, fejemre húzta a kapucnit, így nem látszott a zablám sem, majd így szólt:

- nehogy azt hidd, hogy ingyen kapsz kosztot és kvártélyt! Dolgoznod kell érte! Most szépen kiirtod a bozótot ebből az elvadult kertből.

Ezzel otthagyott, én pedig munkához láttam, nem mertem már ellenkezni . A fűkaszát a lánc miatt nem tudtam letenni (ehhez le is kellett volna feküdnöm a földre), de nem is mertem volna, önállóságom romokban hevert. Szorgalmasan dolgoztam, szállt a por, egyre melegebb lett, de nem mertem levenni a kapucnit, vagy lazítani a ruhát, mert akkor kilátszottak volna láncaim… Dörzsölt a durva szövet, furcsa volt amúgy teljesen meztelen testemen viselni. Közben néha messziről oda – oda intett egy – egy közelben dolgozgató gazda, amit a fűkasza billegtetésével viszonoztam és reménykedtem, nem jönnek közel…

Sokat vesződtem, a láncok nagyon gátoltak a mozgásban, rettentő meleg volt így beburkolva. Mire végeztem, már dél is elmúlt, de sokat haladtam, a terep egészen megtisztult, a levágott fű, gyom és apró bokrok mind a földön feküdtek már, egész gondozott képet öltött a korábban teljesen elvadult kert.

Uram figyelt közben, ellenőrzött, pótolta az elfogyó benzint, majd a végére odajött hozzám, visszavezetett az udvarba. Húzhattam vizet a kútból, nagyot ittam és személyiségemet teljesen feladva, lábához kuporodva hullafáradtan, csendesen vártam, mi következik. Elsőként láncaim gondosan egyenként leszedegetve és szorosra visszalakatolva ismét meztelenre vetkőztetett, majd így szólt:

- Most ebéd és szieszta a program – elvégre hétvége van! Szombat!

A nyári konyhában most már magamtól foglaltam el helyem az asztal alatt, de most kaptam jobb falatokat, félig lerágott csontokat is. Ebéd után pedig visszakaptam zablámat, így bevezetett a fészerbe és azt mondta:

- sokat dolgoztál, megérdemled a pihenést! Feküdj le!
Ezzel egy kemény padra lökött, fejem fölé nyújtott kezemmel és kinyújtott lábammal át kellett „ölelnem”, majd így, hason fekve rákötözött, hogy mozdulni sem tudtam. - Na, pihenj! – ismételte, de szíjával verni kezdte fenekemet, combomat és talpamat. Csípett, égetett, fájdalmas volt minden ütése. Csak nyögtem, haraptam a zablát, könnyeim már csorogtak, teljesen kiszolgáltatottan vergődtem a kemény padon a csapások súlya alatt.

- nos, ilyen az, amikor nem becsülik a munkád! Legalább látod te is!

mondta, majd magamra hagyott. Egészen megkönnyebbültem, talán picit el is szenderedtem, de a húsomba vágó láncok és a kemény pad hamar ébresztőt fújt. Beesteledett, aggódva vártam, mi fog történni, mit kényszerülök még megtenni…