Félix és Gábor első hete a vidéki nyaralóban (3)

Mikor az egyik sarokba ért a tekintete, akkor kissé megrezzent, látszott megfeszülnek az izmai, ökölbe zárja a kezein az ujjait. Odanéztem. Egy álló, több karos fém gyertyatartó volt, rajta különböző átmérőjű és színű gyertyákkal. Voltak, melyek már félig leégtek, de voltak még szinte érintetlenek is. Mellette a falon - egy több rekeszes dobozban - különböző vékonyabb, de hosszabb gyertya látszott, ezek is színesek voltak.
Gondoltam elég volt a pihenésből és a nézelődésből is, így adtam még innia, majd visszahúztam a fejére a csuklyát, de most nem tettem fel a szíjat. Utasítottam, hogy álljon fel, majd nyújtsa előre a kezét. Levettem a kézbilincset, majd hátra tetetve ott bilincseltem újra meg a csuklóit s a karabinert visszatéve, a kötél végi lánckarikához csatoltam. Felkapta a fejét, mikor meghallotta a csörlő elindulásának hangját. Lassan húztam a kötelet s így lassan emelkedett a csuklója is. Egy idő után – mivel még a kötél húzta felfelé a csuklóját – előre görnyedt. Mikor közel vízszinteshez ért, megállítottam a csörlőt.
Mögé állva kissé szétrugdaltam a lábait, enyhe terpeszbe, majd hátrább lépve egy bőr, vékony korbáccsal lassan kezdtem ütni a popóit alulról felfelé. Forgatva, pörgetve a korbácsot iparkodtam egyenletes ütemet tartani, s úgy szabályozni a távolságot a karommal, hogy a korbács csak éppen a popóit érje el. Közben utasítottam, hogy hangosan számoljon, de gyorsan le is állítottam a számolást - mert erre képtelen is lehet – láttam be. Figyeltem a lélegzését, s mikor zilálni kezdett, s szaggatottan venni a levegőt, akkor leálltam. Felsóhajtott s morgott valamit, amit nem értettem.
- Mond hangosan! – szóltam rá. – Nem hallom s nem is értem. Ne magadban motyogj!
- Igen, Uram, azaz bocsánat Uram, csak annyit mondtam: - Éppen ideje volt, mert már nagyon csípett s már a számon volt a sárga szó.
- Jól van. Ezért nem kapsz büntetést, mert megmondtad, s mert nem mondtad ki a sárgát. - feleltem.
Hozzá léptem, összerugdostam a lábát, majd egy mozdulattal lerántottam róla a kertésznadrágot a bokájáig. Ráütöttem a lábikrájára, így felemelte s kivettem az egyik, majd a másik lábát is a kertésznadrágból, majdnem elhajítottam, mikor meggondoltam. Jó lesz még, maradjon. – gondoltam. Ránéztem Gábor domboruló fenekére, majdnem lázba jöttem. Ezért – magamon is meglepődve – ráütöttem a popójára kézzel, de úgy, hogy mikor elérte a popót, le is csússzon róla. Ezt többször megismételtem, felváltott kezekkel is, majd az ujjaimat kissé behajlítva ütöttem a popójára, ami nagyot szólt, de kevésbé érezte. Ettől lehiggadtam.
Egy vékonyabb zsineget kézbe véve újra szétrugdaltam a lábait és azok között előre nyúlva a gatyájába, a zsineget rákötöttem a farkincája tövére úgy, hogy a két golyót is külön-külön körbetekertem, majd megkötöttem. Egy jó darab kilógott a madzagokból mindkét lába mellett. Ezeket összekötöttem és egy súlyt helyeztem rá, aminek kampós vége volt, így meghúzta a madzagot s azon keresztül a farkincája tövét is. Kézzel kicsit lengettem a súlyt, mire Gábor halkan sziszegett. Egy idő után a súlyt levettem, majd mögé álltam szorosan, így érezhette a popóján farkam keménységét. Kissé izgett-mozgott, míg csak a vágatába nem került. (Azt gondolhatta, most megtörténik.) Én azonban előre nyúltam s kezemmel megfogtam a farkincáját a gatyáján keresztül, de az övé még nem volt kemény, de már puha sem. S azt is éreztem, hogy kis váladék van a végén, tehát már volt kemény az előzőekben. Kikaptam kezemet, megtöröltem egy papírkendőben és így szóltam:
- Fúj, ezt most elrontottad! Nem figyelmeztettél, hogy nem csak a bőröd, de a farkincád is „izzad”.
Gábor halk bocsánatot rebegett s hozzátette, hogy maga sem tudta, mert normál módszernél ez nem érzékelhető. Elnevettem magamat, s megkérdeztem:
- Mi Neked a normál módszer? Csak nem arra gondolsz, mikor otthon teszed, vagy a szeretőddel?
- De, igen – válaszolta, majd megrándult s gyorsan megkérdezte: - Honnan tudod, hogy van valakim a feleségem mellett?
- Ja, én mindent tudok. S az a szerencséd, ha csak én, és Ő tudja, a nejed nem! Meg kell jegyeznem, nem csináltál nagy titkot belőle, s mivel vak nem vagyok, így hát nem volt nehéz rájönnöm, ki az a hölgy „melletted” az uszodában, mikor nem volt ott a nejed. Rosszul konspirálsz. Előbb-utóbb le fogsz bukni, ha nem vigyázol! – mondtam, és nagyot csaptam a popójára, mintegy a téma lezárásaként.
Gábor értette, mert elhallgatott és várta mi fog történni a továbbiakban. Én kis gondolkozás után a gatyáját is lehúztam egy mozdulattal a térdéig s felállítottam a kötél visszaengedése után. Úgy fordítottam, hogy az egyik tükör éppen vele szemben legyen. Levettem a csuklyáját is a fejéről. Magát látta a tükörben, miközben a gatyája a térdénél volt, a farkincája pedig megkötve a golyókkal együtt, de pettyüdten lógott.
Elszégyellte magát, meg is vonaglott, mint aki el akar fordulni. Mivel ezt nem tudta megtenni, így a szemét emelte fel, hogy ne lássa a maga képmását. Én elnevettem magamat azt mondva:
- No, ha magadnak sem tetszel így, akkor mit szóljak én?
S közben hátra nyúltam, kivettem az egyik tasakból egy rövid boát s rátekertem a gatyája fölé a lábaira. A boa kiemelte a felette lévő esetlenségét. Gábor még jobban összerándult, száját elhúzta s iparkodott nem nézni a tükörben magára. Én pedig erőszakkal visszakényszerítettem a fejét, s nevetve mondtam:
- Nem akarod látni? Szégyelled? Pedig a sajátod. Nézd csak meg jól! Ezzel hogy tudtad a gyermekeidet nemzeni? Biztosan a tieid, nem segített a szomszéd be? – cukkoltam.
Az utolsó szóra Gábor megrándult, arca eltorzult, szeme villámlott s bár próbált magán uralkodni, de mégis kibökte:
- Sok mindent megtehetsz. Sok mindenre kényszeríthetsz, megverhetsz, kegyetlenkedhetsz, de a családomat ne bántsd, mert az első adandó alkalommal kitekerem a nyakadat! – sziszegte, s hozzátette:
- Az sem zavar, ha véresre korbácsolsz, agyon ütsz, de ezt nem tűröm, ezt nem akarom még egyszer hallani! - lihegte komolyan.
Elképedtem, mert ilyen harcias még nem volt itt egyszer sem, s meg kell, hogy mondjam, ki sem néztem belőle ezt a harciasságot. Közben azért magamban örültem, mert találtam egy pontot, a férji becsületét, amire nagyon kényes, ezért ennél fogva nagyon meg lehet alázni, s lelkileg gyötörni. Kis idő múlva kitörtem – tettetett düh-vel ráordítottam:
– Te mersz itt ordítozni velem? Fenyegetni, hogy mit fogsz csinálni ha, meg ha. Ne feledd, hogy ahhoz ki is kellene innen élve kerülnöd, ami nem biztos, ha így folytatod! Most pedig a csuklya helyett kapsz egy zablát, ami jól fogja majd a fejedet, és a szádat is s nem teszi lehetővé, hogy szövegelj! – figyelmeztettem.
Ott hagyva hoztam a szoba végéből egy olyan zablát, aminek a bőr része a szájába kerül, a fején át több bőrpánt tartja, így nem tudja lerázni sem. A jobb mutatóujjamra fém kupakot húztam, azzal nyúltam a szájába, miután az orrát befogva kényszerítettem, annak kinyitására, s bele tettem a zablát, majd a fejére igazítottam a pántokat és jól meghúztam. Kicsit fájhatott Neki, mert a szája szélét nyomta. Ezért hörgött, rázta a fejét, de rájött nem tehet semmit, így lassan megnyugodott, legalább is látszólag.
Úgy gondoltam nem árt egy kis magány, amiben elmélkedhet az eddigiekről, ezért otthagytam és kimentem a szobából, felmentem a nappaliba, ahol láttam már mindjárt dél van. Így a konyhába odatettem a mikroba az ételt kettőnknek, megmelegítettem s teraszon megterítve éppen Tibor után indultam volna, mikor megjelent a kapuban. Rám nézett, majd halkan megkérdezte: - Még mindig alszik? Igenlő válaszomra és intésemre feljött a teraszra, leült és megettük az ebédet, majd leöblítettük vízzel, s ki-ki ment újra a dolgára.
A nappaliban bekapcsoltam a TV-t s megnéztem Gábort, aki már megnyugodott, bár látszott nagyon kényelmetlen neki a zabla, vágta a száj mindkét szélét. Még hagytam egy ideig kínlódni, majd lementem hozzá és csűrös pohárból lassan öntöttem a szájába energia-italt, amit mohón nyelt s a szemével megköszönt.
(folyt. köv.)