Airbus XXXI.

Egy jó – na, rendben, legalább elfogadható – dom nem kényszeríti túl a subbie-t a határain.
Ez több okból sem célszerű. Hogy mást ne mondjunk, ha minden igyekezete ellenére a subbie mégis megszegi a parancsot, amellett, hogy lelkifurdalás gyötri, a neki járó büntetést is meg kell kapnia, ez pedig nem biztos, hogy az adott pillanatban beleillik a szeánsz „ívébe”. Legrosszabb esetben odáig is fajulhat a dolog, hogy a magáról megfeledkezett subbie esetleg szégyentelen módon kimondja a „safe-word”-öt, romba döntve ura erőfeszítéseit. Egyszóval, vigyázni kell!
Én most különösen vékony jégen jártam, Vanda ugyanis már annyira fel volt hergelve, hogy látszott rajta, mindenképpen segítségre szorul. Bizony, kedves olvasó, egyszerre két színnel sakkoztam.
Kedvesem engedelmes rabnőként, minden akaratát megfeszítve igyekezett azon, hogy a parancsomat teljesítse – ugyanakkor én mindent megtettem annak érdekében, hogy ne legyen képes rá. Nyelvem a csiklóján és a kisajkain siklott olyan puhán, légiesen, mintha egy pillangó szárnya simogatta volna, az ujjaim ugyanakkor nagyon is határozottan kalandoztak a kéjbarlangban.
A „felizgatjuk-visszavonulunk” játék természetesen ilyenkor is működik, de vannak határok. Ezért volt szükség a segítségemre – amit persze úgy kellett nyújtanom, hogy a Drágám önbizalmát ne romboljam vele …
Rabnőm úgy védekezett a simogatásaim kísértése ellen, ahogy Bizánc védői küzdöttek a törökök ellen – de hát a sokszoros túlerő …! Amikor megéreztem, hogy a falak összeomló félben vannak, szigorúan rámordultam, ha kellett, a pálcával is nyomatékosítva hangom szigorúságát.
- Látom, nagyon vágysz a korbácsolásra, lotyó!
- Nem Uram! Nem, nem, nem!!! – hangzott a kétségbeesett válasz – Engedelmes kis ringyója vagyok!
- Csatt, csatt. – a párbeszéd ezen részét a pálca szolgáltatta, mindkét cicijén. Ennyi éppen elég volt, hogy kizökkentse és nyíljon némi tér egy kis további játszadozásra.
Ezt a játékot eljátszottuk még párszor, de határozottan éreztem, elértük azt a határt, amikor már tüzes vassal sem lehetne megakadályozni Kedvesemet abban, hogy elélvezzen.
Hősiesen küzdött és igazán becsületesen megszenvedett az utasításaim nyomán – most eljött az ideje, hogy engedelmessége gyümölcsét leszüreteljem.
Ezúttal is pont ugyanolyan kéjesen munkálkodtam rajta, mint eddig, de tudtam, ezúttal magam fogom felrobbantani a gátat, ami Vanda gyönyörének folyamát féken tartja.
Persze nem én lettem volna, ha ennek bármiféle előzetes jelét adom, viszont a szó legszorosabb értelmében minden érzékszervemmel figyeltem rá, hogy a leges-legutolsó pillanatban azért kimondjam a boldogító engedélyt:
- Elélvezhetsz, megengedem!
Mutató ujjamat a G pontjára támasztva egy kicsit szét is feszítettem a másik kettővel, miközben a nyelvemmel ezúttal már gátlástalan finomsággal simogattam a kis barátom legjobb barátját.
És akkor megéreztem.
Nincs rá jobb szó, kicsit hangosabb sikkantás a sóhajok kakofóniájában, ici-picivel erősebb feszülés a teste izmaiban … Nem is pazaroltam sok időt a varázsige kimondására, csak a szám sarkából vetettem oda – miközben a nyelvem továbbra is „fáradságos” munkáját végezte.
- Elélvezhetsz, megengedem!
A detonátort megnyomtam, a gát felrobbant.
Vanda hangosabbat sikoltott, mint akár a leggyötrőbb kínzás során is tette, és csípője görcsös rángatása közben valósággal magába szívta a nyelvemet. Őrjöngő extázisa olyan magával ragadó volt, hogy alig tudtam türtőztetni magam, pedig tudtam, van még dolgom.
Így is volt. A kéj első robbanását hamarosan követte a második, a harmadik, sőt, kis szünet – és némi munkálkodás után – a negyedik és ötödik is. Az ismert játékszabályok szerint ezután kellett volna kétségbeesetten könyörögnie kegyelemért, de ezúttal nem ez történt.
- Könyörgök Uram, basszon meg! – Vanda általában nem használja ezt a szót, jól mutatja a lelki állapotát, hogy így kért a nekem nagyon is tetsző feladatra.
Bevallom, nem kellett hosszasan könyörögnie. A csípője pont a megfelelő magasságba esett és olyan hívogatóan nedves volt, hogy a félszemű első mozdulatomtól tövig elmerült a kéjbarlang sikamlós forróságában.
Az őrület azonnal a hatalmába kerített. Annyi időm volt még, hogy két-három fájdalmas és épp ezért rendkívül élvezetes csapást elhelyezzek a gyönyörtől hullámzó ciciken, aztán eldobtam a pálcát, mindkét kezemmel megmarkoltam Kedvesem csípőjét és artikulátlan hördülés közben mindkettőnket utolért a „kis halál”.