Parafrázis – adósságban, fizetek…

Játszottunk mi, annak idején, de miért is váltunk? Talán éppen ezért. A kérdésért. Miért is ne váljunk el? A meddő viták miatt. A hálószobában én voltam a szolga, férjem a domináns. Nyitottunk másokra, voltak barátaink is, sub pár, domináns pár, ilyen olyan kóbor lovagok, lovaginák. Megevett minket az idő, a sárga csekkek, felnőttek a gyerekek, jött a korszak, amikor nem néztünk szembe a világgal, mert megfoghatatlan veszélyeinek okozói elillantak. Hogy csaphattuk volna agyon a semmit, a nemlétezőt. Csak mi maradtunk ellenségeknek, akik naponta jelen voltunk egymásnak. A világ nem harcmező, a lakásunk azzá vált. Valódi ellenségeink árnyak, ködök, csak nyilaik léteznek, magát az íjat és a röptető kezeket nem pusztíthattuk el. Ezen is dolgoznom kellene még.
És most annyi év után, az elválás utáni békémben telefonált. A volt lakásunkat elvinnék a lázadó szolgák követelései. Felszabadítottuk őket magunkra, és a konföderációs hadseregünk, családunk darabokban. Ezek a fekete emberek a szánkba nyomnák a brét. Vagyis az ő szájába. Mulatságos.
- Pénzt szeretnék kölcsönkérni tőled – mondta a telefonba.
- Gyere!
És ha van is, miért adnék? Van, de melegítsek töltött káposztát? A felmelegített kapcsolat ennyi? Fizessem ki, amit már kétszer, háromszor kifizettem? Mi a csodának hívtam ide? Igen, tartozik nekem is. De én is neki, meg kell fizetnünk egymásnak is, az időért, amit röppályára állítottunk. Elváltunk, és ami szétválasztott össze is hozott.
Belép és szenvedés a szemében. Feloldozom, fel kell oldoznom a közös bűneinkért.
- Legyek a rabszolgád? – kérdezi döbbenten – meg akarsz vásárolni?
Még mindig nem ismer. Ostoba, mint minden férfi, nem lát tovább a saját vágyainál, szándékánál. Mindig is az szeretett volna lenni. Minden felelősség enyém, ő csak élvezné a gyapotszedők szoláriumát, a mezőn. Ingyen kaja, korbács. Méghogy dom? Mazo négerem lenne a megoldásban. Mindig is az akart lenni, csak nem férfias. Dom, az igen! Kint a harcmezőn rossz tábornok-dom. De itthon nyuszi ül a fűbent játszott volna a papás-mamás világunkban. És akkor én hogyan, és hol adtam volna meg magam, kinek? Na ez is gond volt. Mind megadók akartunk lenni a hálószobánkban. Végül én lehettem neki a sub. Én nyertem mégis a nagy elválási ütközetet, zajban, veszekedésben. Mindig a nő nyer, minek kezdett velem háborúba. Ostoba. Most is rám csapja az ajtót. A sértett férfihiúság imádja ezt a gesztust.
Akkor készülődők is. Estére itt lesz. Ő még ezt sem tudja. Azóta már van mibe felöltöztetnem a győztest. Vadító Úrnő, úrinő ruhámmal. Hiszen nincs kinek Csipkerózsikának lennem. Vasorrú Bába meg nem lehetek ebben a mesében. És az új sem kezdődött még el. Estére itt lesz. Ide fog futni hozzám a bulldögök elől. Csapdában van. Sminkelek is, veszélyesre kenem-fenem magam. Vezekelni akar, vezekelni fog. Minden fájni fog neki, és nekem ugyanannyira, ha már ez a hivatásom, hogy újra teremtsem őt, és magam. A szerelem útjai kifürkészhetetlenek. A körömcipőmet a húsába kell nyomnom ehhez az új vérszerződéshez. Különben úgy sem fogná fel miért is vagyok, vagyunk. Ostoba ember, csak tőlem lesz valaki, férfi. Meg akarom vásárolni? Semmit nem ért. Hogy szabadítsam fel, ha még nincs miért? Hogyan ne legyen megvásárlás, hanem valami más, amit ezek sosem fognak fel! Értik a szót, a fogalmat szerelem, de ők csak tőlünk, nőktől tudják meg a jelentését ennek a csodának. Hogy elment az idő a nővé válásom alatt. De már elkészültem. Felkészültem. Már jön is, hogy legyen miért felszabadítanom, és rabbá is tennem. De az én rabommá.
- Térdre, rabszolga! – sziszegtem - Máris elkezdjük a tanulást. Mórest kell tanulnod!
Mi járhat a fejében, míg a cipőm tisztára nyalja. Nem érti. A nő cipője sokélű, sokjelentésű eszköz. Álca, fegyver, önazonosság. Adj egy nőre egy cipőt, és megteremti a világokat. Ő bezzeg ebből sem, és semmiből sem ért semmit. Pedig ő is olvasta hajdanában a Hamupipőke történetét. Helyette most élvezi a férfifantázia képregényét. Indokot talál ezzel arra, amit felfog ebből a csodából, amit én teremtek neki. Nála képregény, nálam beavatás újbóli önmagába, akit visszafogadok. Öntudatos férfi leszel, nekem. És magadnak. ÁÁÁ, úgy sem fogja fel most sem, sosem, talán majd a halálos ágyán rádöbben. De ezt mi nők úgy is tudjuk. Bennem a nő úgy is tudja, hogy a tudás fájának gyümölcsét mi haraptuk meg előbb, és végleg. Ami neki jutott az az értéktelen tudás, a másodlagos. Ami kint van, arról mindent tud, mindent akar ismerni. De ami itt belül van azt csak az örök Évák tudják, most már mindörökre. Ebbe neki is, nekik is, és nekem és nekünk is bele kell törődnünk.
Tarkóján az ősi eszköz, nyakából vér serken. Megköttetett. Enyémmé lett. Száz vesszővel tanulja teste a bőrét. Míg fejében a képregénye bóvli filmtekercse forog. Történik az idő, a folyamat. Emberré lesz, szenved, és megigazul általam. Újra kell tanulnia a szagom, az ismerős szenvedélyem. Talpam, lábujjam, teremtő lépéseim befogadó kéjét. A kielégülésemet, az illatomat, hogy legyen miért élnie, visszatérnie, ébrednie, ráébrednie önmagára. És nekem is jó, de még milyen finom. Nem baj, ha nem ért semmit. Ezután sem fog. Öntudatlan ostobasága a teremtés része. Ha tudna mindent, belehalna. Ahogy minden nő is. Szinte havonta elvérzek ebbe. A pimasz Hold meg röhög a tamponjaimon. Nagy levegő, kifúj, teremt, oxigén, hormon-infúzió.
- Holnap újra itt légy, rabszolga! – és kiódalog új otthonából. Végtelenül ügyes nő vagyok. Megint nő. Újra van férjem. Porból gyúrom, lelket lehelek belé, hogy azt higgye, ő az Isten.