Második esély, 2. rész

„…nagyjából tíz évvel később az egyik BDSM-társkereső oldalon felismert egy anyajegyről egy számára igen kedves vállat.” Kapott még egy esélyt.

Tudta, hogy időbe telik, amíg annyi pozitív érzést felhalmoz a lány szívében maga iránt, hogy amikor végül felfedi az inkognitóját, a hidegzuhany sem tudja teljesen nullázni az addigiakat. Hogy elhiggye azt, ami igaz is: hogy megváltozott. Hogy egész végig őt kereste mindenkiben, és tudja, hogy akkoriban egy önző rohadék volt és elpocsékolta, amit kapott. Megfogadta, hogy kárpótolja a lányt.
Írt neki egy levelet. Emlékezett a lány kedvenc énekesére, és „spontán” több idézetet is elhelyezett a szövegben. Emlékezett, hogy mennyire kiborult mindig a lány, amikor ő szándékosan nem hagyta elélvezni, ezért azt írta, hogy nála elő nem fordulhat, hogy a szeánsz orgazmus nélkül érjen véget bármelyik fél számára. Emlékezett, hogy a lány mindig teával kínálta, amit ő sosem fogadott el, kávét kért, és bár egy idő után a lány beruházott egy más anyagi helyzetben lévőkre árazott kávéfőzőbe, de ő azért is, továbbra is fintorgott, és élvezte a könnybe lábadt, megalázott szemek látványát, amikor közölte, hogy ne,m érdekes, majd iszik egy rendes kávét a pékségben, ott legalább van íze. Ezért most azt kérdezte a lánytól: „Teás vagy kávés vagy? Csak mert jobb ezt az elején kideríteni. Én megrögzött teás, remélem, Te is”.

(Apróság lehet ez másnak, de annyi megalázó próbálkozás és csalódás után a lánynak – a férfi jól sejtette – már a kávéillattól is émelygett a gyomra, így azt érezte, újabb egyezés, újabb esély a harmóniára. A férfi nagyon határozott és domináns volt, de közben gyengéd és figyelmes is. Amilyennek eleinte képzelte őt a lány, amíg alaposabban meg nem ismerte. Neki eddig még ilyen férfi csak nedves álmaiban szerepelt, élőben sosem látott hasonlót.
A lány már nagyon kíváncsi volt a férfira, de nem vetemedett akkora tiszteletlenségre, hogy irányítani próbálja az ismerkedés menetét, a férfi pedig eddig nemhogy személyes találkozásról, de még telefonbeszélgetésről sem ejtett szót. A lány várt, de napról napra nőtt benne a meggyőződés, hogy megtalálta azt, akire mindig vágyott, és ha elég odaadó szolgája lesz és ha a férfi megelégszik azokkal az adottságokkal, amelyekkel a lány rendelkezik (külső, fájdalomtűrés, észbeli képességek), talán élete párját is.)

A férfi úgy döntött, megpróbálkozik a lehetetlennel, és telefonon igyekszik felismerhetetlen maradni, mert hallani akarta, ahogy a lány a levegőt kapkodja. Szexelni akart vele, irányítani akarta, át akarta venni a teste felett a kontrollt, de mindezt úgy, hogy a lány nem ismeri még fel, ami nyilván lehetetlen, de ennek kicsinyített változata is több mint a semmi. Így tehát felhívta majdnem suttogva, és irányítani kezdte. A lány először húzódozott, és bár nem volt kifejezetten engedetlen vagy tiszteletlen, ügyesen a tudtára hozta a férfinak, hogy ennél azért többet remélt tőle. Elvégre nem kamaszok már, és nem is a vécén titokban telefonáló házasságtörők. Épp csak azt nem tette hozzá, hogy „Ugye?”. A férfi, mintha a saját döntése lenne, véget vetett a beszélgetésnek és kicsit tanácstalanná vált. Azt érezte, jó úton halad, de még nem elég erős a kötelék ahhoz, hogy kibírja a szembesítést, tovább erősíteni viszont személyes találkozás nélkül nem lehet. Dilemma…

(A lány, aki már nagyon, de nagyon szerelmes volt, és azt érezte, hogy látnia kell azokat a szemeket, amelyek az ő testét fogják nézni; azokat a kezeket, amelyek a szenvedést és a gyönyört egyaránt elhozzák majd neki, érezni az illatot, amiben úszva merülhet majd álomba a szeretett térdet ölelve, de ez csak nem akart összejönni. Gyanakodni kezdett, hogy csak a bolondját járatják vele. De ez nyilván nem lehet, ennyire senki nem lehet jó színész. Végül a kíváncsiság győzött a jó erkölcs fölött, és felhívta egy korábbi partnerét, aki egy jó- (rossz-)hírű hacker volt, hogy valahogy derítse ki, ki ez az ember. Nem volt túl nehéz, mivel egy ideje átálltak a mailezésre, és hamarosan ha nevet nem is, címet tudott mondani. A lány többször elhajtott a ház előtt, végül a kapuval szemközti padon álcázó telefonnyomkodás közepette figyelte a ki- és belépő lakókat. És akkor mint egy áramütés, jött a felismerés. Egy darabig azt próbálta bebeszélni magának, hogy elképzelhető egy olyan véletlen, hogy ugyanabban a házban él az új kedvese, mint az a szemét, aki harmatos ifjúságában összezúzta mindazt a kezdeményt, amiből valaha a női önbizalma kifejlődhetett volna. Néhány óra alatt azonban rájött, hogy butaság az egész. Leesett a sok „véletlen” telitalálat magyarázata is ismerkedésük során, és végül úgy döntött, megvédi magát minden további sérüléstől, és nem mond semmit, hanem egyszerűen eltűnik a képből.)

A férfi egyszerűen nem tudta felfogni, mi történhetett. Semmilyen módon nem bántotta meg. Visszaolvasta a levelezést, és egyszerűen nem talált magyarázatot arra, hogy miért nem reagál semmire a lány. A mailre beállított visszajelző rendszer szerint meg sem nyitja a leveleit. Talán történt vele valami baleset? Beteg? Vagy csak talált valakit, aki nem húzta ennyi ideig és a személyes találkozás felülmúlta a vele való ígéretes, de eredménytelen levelezés élvezeti értékét? De akkor ennyi levelezés és ilyen intim kapcsolat után hogyhogy nem ír semmit? Legalább annyit, hogy vége. Teltek a napok, ő sorra írta a leveleit, míg végül jött egy egysoros levél: „Ne írj többet, felejts el”. És a férfi ekkor, amint megérezte, hogy elveszítheti újra azt, akit mindenáron meg akart hódítani újra, és úgy tűnt sikeresen, rájött, hogy halálosan szerelmes és nem fogja túlélni a lány újbóli elvesztését. És mindent egy lapra feltéve megírta, ki ő, mi történt vele, miért kezdte el az egészet újra, hogy talált rá, és leírt mindent a jelenlegi érzéseiig bezárólag. Kis idő után jött a válasz: „Na végre… Mikor látlak?”