Non-fiction 1.

Hol a fenében van az órám? Ha nincs itt, hogy a kezembe adja, sosem látom hova is tettem. A nők… -- Hol az a finom dzsem, amit a múlt nyáron főztél, és benne maradt a nyári barack íze?
-- A spájzban – mondta éppen a sarokban állva, a falat bámulva, mert nem mozdulhatott. Hülye heppjeim vannak. Nézem a polcokat. Nincs.
-- Gyere ide!
Tudja miért hívtam, nem is nézek rá, nézem a polcot, egyik kezét rám teszi és odanyúl pipiskedve a dzsemmért, ahol egy pillanattal azelőtt még nem volt ott. A nő teremti a lekvárt, a dzsemmet, mindent. Nyilvánvaló, hogy misztikus varázslatra képes.
Ja a telefon, azon is van óra. Nincs a házban egy fali ketyegő. Hol van a telefonom? Meg kellene csörgetnem egy lekváros üveggel. De tudom, lekváros üveg sem lenne. Ülhetek a laptopomhoz, pedig unom a tevést. Ja igen, azon is van óra. Éppen annyi idő, hogy éppen az órájára nézhet a Nőm. Subom, szeretőm, cselédem, életem. Tudja-e mennyire fontos nekem? Tudja. Mindent tud. Irányít engem, rabságban tart. Nélküle szabad ember lennék a házhoz rendelt pizzák sűrűjében, a szoba szennyes áradatában, akkor ennék, aludnék, lustálkodnék, amikor én akarok. Szabadon költekeznék, azt csinálhatnék, amit éppen akarok. És vadásznék egy nőre, aki mindezt megváltoztatja. Most kezelhetem az ő pénzét is felelősséggel, szaporíthatom a vagyonát, korlátozhatom, szabadon engedhetem, nem mehetek szabadságra. Kalitkámba zártam egy madarat, és etetem, itatom, beteljesítem a vágyait. Ő is az enyémet. A kalitkába zárt madárra vágytam. Tudtam, hogy ilyen fajta nincs, ezek a jószágok repülni szeretnek. Örökös duzzogás helyett, most itt van. Madarat fogtam, nem enged.
Szunyókálok a képernyőre meredve, nem látom az üres „papírt”. Ja már ez sem a régi, hogy kirántsam dühösen a gépből, és megbosszuljam a lusta papíron, hogy nem saját magától lett tele betűkkel. A dög az én gondolataimra vágyik. Hát nem, abból nem eszel! Én sem, ha nem adom le határidőre ezt a vacak képzelgést.
Megjött. Felment a munka alól. Beállok a sorba és szolgálom őt, Domja leszek. Az is munka. És milyen komoly munka! Halkan koppan a cipője, ahogy az egyik bizonyára megáll a tűsarkán, míg a másik fáradtan hozzádől. Viszi a cechet a konyhába, kipakol. Bejön és letérdel, kezet csókol. Imához, és ezzel imád(kozik) nekem. Istenem, de szép szeme van, tekintetében végtelen nyugalom, csivitel, valamit mond. Megfoszt a pillantásától, átöleli a lábam. (Valamit kellene csinálnom a visszereimmel. Hosszú időre szükség lenne rám ennek a madárnak. Vagy a visszereimnek rá.)
A végtelenségig képes lenne bennem így nyugalomra találni. Elkérem hát a nyugtákat. Ne legyen már annyira nyugodt. Behozza apró lépésekkel. De gyönyörű a lábikája, bokája. Senki nem tud ilyen szépen járni, ahogy felszenteli a talpa, járása azt, amire csak lép. Nézem a blokkokat. Biztos egyezik, mindig egyezik. Sosem vesz se többet, se kevesebbet, mint amit felírtam neki. Én többet, vagy kevesebbet költenék, mint amennyit kellene. Korlátoz engem a kis szukám. Most mi a fenét büntessek rajta? Meg kell dicsérnem.
-- Most is nagyon ügyes voltál – elolvad. Pedig én voltam ügyes, hogy Ő van nekem.
De itthagy a céda. Felforgatja a rendetlenségemet renddé. Összeszedi a szennyest. Nincs a helyén. Honnan tudta, hogy az egyik pár zoknim a kispárna mögött, a másik az ágy alatt. A zokni sem tudta, én sem tudtam, akkor Ő honnan tudta? Misztikus varázslat, és bűnsegéd a zokni.

Matat a konyhában, sűl valami hús, érzem a főtt, habart főzelék illatát, már most tudom, mennyire finomak lesznek így együtt. Mint mi. Nagyon finomak vagyunk, aszimmetrikus harmóniában. Én kiszolgáltatva neki, Ő kiszolgáltatva nekem. Tökéletes. Semmi egyenlőség, semmi demokrácia. Csak szimpla hatékonyság.

Csodálatos az élet, hozza az ebédünket. Most vajon minek örülne? Kutyatálnak a földön a lábaimnál, vagy az asztalnál polgári miliőben. Ma polgári a miliő. Semmi extra kívánás nincs a szemében. Fáradt dolgozó nő. Most asszony szeretne lenni, a kanalazás mögül rám szeretne pillantani… Kislány szeretne lenni, akit megdicsérnek. Nem a tarkója vágyik a csodálatomra, hanem az asszony, a kislány. „Ugye milyen ügyes subod vagyok?” Régimódi ez a bdsm. Semmi neo-liberális nincs benne. Talán ezért szeretem. Szeretjük. Egymást.
-- Édes, ez nagyon finom. Köszönöm!
Végtelenül empatikus tudok lenni. Módom van annak lenni.